A VEZEKÉNYI CSATA

Vezekénynél a maradék magyar királyság területét és lakosait védendően, 1652 augusztus 26.-án csapott össze Mustafa nógrádi bég - "a Rabló bég" - fosztogató hordájával a Forgách Ádám érsekújvári főkapitány által vezetett végvári sereg, amihez az Esterházy család négy fia, és lovas kíséretük is csatlakozott.

Akkoriban a törökök rabló hordái gyakran törtek be a magyar királyság meg nem szállt területére, hogy ott rabszolgának eladható foglyokat ejtsenek, élelmet, értékesíthető tárgyakat raboljanak. A mohácsi vész utáni időkben megfogyott magyar királyi hadsereg fő tevékenysége voltaképpen ezeknek a betöréseknek a visszaverése volt - ezeket nevezzük ma végvári harcoknak, ami a teljes magyar - török hódoltság határvidékén szinte mindennaposak voltak.

A leírások szerint Forgách megtudta, hogy a törökök mint egy háromezer főt számláló sereggel mélyen behatoltak a maradék királyság területére, és Teszéren keresztény foglyokat tartanak fogva. A környező falvakat feldúlták, kirabolták, és a zsákmánnyal a megszállt területek felé indulnak vissza, a rabokat gyalogosan hajtva maguk előtt. Forgách nem késlekedett. A saját magyar várőrségével, -nagyjából 600 fővel, - valamint melléjük rendelve a várőrség részeként ott tartózkodó 150 német dragonyost, továbbá 300 lovas, és gyalogos hajdút, észak-kelet felé vonult, hogy még azelőtt megállítsa Mustafát, hogy az elérné a Garam folyását, és Esztergom felé egérutat nyerne a rabokkal és a gazdag zsákmánnyal.

A terve egyszerű volt: mivel a nyílt ütközetet nem akarta a jelentős túlerő ellen megkockáztatni, szekerekkel akarta eltorlaszolni a törökök vonulási útját, és ezzel kényszeríteni őket az összecsapásra. A török könnyűlovasság nem volt ellenfele a dragonyosoknak, és a hosszú dárdákkal felszerelt gyalogosoknak, így a szekértábor általuk jól védett fedezékéből lövethette a törököket, és az alkalmas pillanatban ki is támadhatott a nehéz és könnyű lovassággal, majd ismét fedezékbe vonulhatott. Ez az ezer éves harcmodor sokszor segítette a magyarokat győzelemre a túlerővel szemben is. Mivel a törökök azon a vidéken semmiféle ellenállásra nem számítottak, a meglepetés ereje miatt is jó esély volt rá, hogy Forgách csapatai győztesen kerülnek majd ki az összecsapásból.

Forgáchék nagyjából 50 Km-es vonulás után után Vezekénynél - Aranyosmarót alatt néhány Km-el - találtak szembe magukat a délkelet felé vonuló török hadakkal, így szekértábor és csapda felállítására nem volt semmi esélyük. Nyílt ütközetre került sor a két haderő között.

A sebtében felállított hadrendben Forgách könnyűlovasai rátámadtak a szintén felfejlődő török seregre. A támadást azonban a törökök visszaverték, sőt rárontottak a szekerek védelmében menedéket kereső gyalogságra, - azt gondolván hogy a szekerek kincseket rejtenek, és azt kísérik Forgáchék - amiből egy nagyon parázs verekedés bontakozott ki. A vonulásban kissé lemaradt német páncélosok a harc helyszínére érve azonban rárontottak a török seregre, amivel nagy zavart okoztak azok soraiban. Forgách seregei ezt kihasználva visszaverték az ellentámadást, és rövid idő alatt mint egy 800 törököt öltek meg a csatatéren, akik közt a hatvani bég mellett több török főúr (aga) is életét vesztette. Mustafa serege ettől pánikba esett, és mind a zsákmányt, mind a foglyait hátrahagyva szétfutott. Az akcióval 186 keresztény magyar alattvalót mentettek meg Forgách seregei a rabszolgapiactól.

Gróf Esterházy László

A csatának magyar oldalról viszonylag kevés áldozata volt, csak 48 -an vesztették életüket, de a halottak között ott volt az Esterházy család 4 tagja, a mindössze 26 éves Gróf Esterházy László, - a nádor fia, aki már a császári kamarás, és királyi titkos tanácsosi mellett a pápai főkapitányi rangot is viselte,- valamint unokatestvérei: Esterházy Ferenc, Esterházy Tamás és Esterházy Gáspár- akik szintén fiatal várurak, főtisztek voltak.

De hogy kerültek a csatatérre az Esterházyak? Mivel abban a korban még nem használtak rádió adó-vevő vagy telefon készüléket a magyar katonák, biztosra vehető, hogy Esterházyék nem "értesítésre" érkeztek Forgách hadába a kíséretükkel, csak rosszkor jártak rossz helyen.

Vélhetően László pápai birtokáról vonultak a kíséretükkel Érsekújváron keresztül a család ősi, Galánta és környékén elterülő birtokára, (vagy onnan vissza Pápa felé) amikor hírét vették Forgách tervének. Hazafinak nevelt fiatalemberekként, magyar nemesként nem tehettek mást, csak azt, hogy nyomban csatlakoztak a hadba szálló Forgáchoz, aki bár alacsonyabb rangban volt mint Esterházy László, a sereg kapitányi (parancsnoki) tisztjét mégis ő viselte (vagyis az Esterházyaknak is parancsnoka volt). 

Az Esterházyak kísérete mindössze egy 24 főből álló lovas csapat volt, ami egyértelműsíti - László pápai főkapitányi rangja mellett - hogy csak a közvetlen testőrségük, és nem az akkoriban fegyverben állt, ennél sok ezer fővel nagyobb saját haderejük volt velük a harcmezőn. (az Esterházy hősök temetési menetén is több ezer katona vonult az elesettek koporsói nyomában.) Ez a tény mutatja az Esterházyak - és katonáik - rendkívüli bátorságát, hiszen senki sem tehetett volna nekik szemrehányást, ha nem vállalják a bizonytalan kimenetelű, és rendkívül nagy személyi kockázatvállalással járó csatlakozást Forgách seregéhez.

Természetesen nem elvitatható Forgách és katonái rendkívüli bátorsága sem, hiszen tudva levően egy jelentős túlerőben lévő ellenség üldözésére indultak a biztos menedéket nyújtó Érsekújvár várából, amely agresszor ráadásul nem is a várbirtok közvetlen ellenőrzése alatt álló területen mozgott. A történelem igazságtalansága, hogy ennek a kiváló vezérnek és hazafinak, és az érsekújvári vitézeknek nem maradt fenn máig példaadó kultusza.

Esterházyék a katonáikkal a Forgách parancsára indult lovasroham első hullámában vetették magukat a török rablókra, de a támadás kifulladásakor elszakadtak, elszigetelődtek a seregtesttől, és az őket körbe záró törökök ellen egyedül kellett helytállniuk. Ez azért is volt nehéz, mert a kor szokásainak megfelelően gazdagon díszített ruházatuk, és fegyverzetük már messziről nézve is nagyon értékesnek látszott, ami felébresztette a törökök mohóságát, és az értékes zsákmány reményében a vezéreik külön biztatása nélkül is százszámra vetették rájuk magukat. Leírhatatlanul ádáz küzdelem volt. 

Arady címer  XII. sz.

A szemtanúk leírása szerint az Esterházyak a derekasan küzdő teljes lovas kíséretükkel együtt estek el, akik közt ott volt az akkor mindössze 25 éves Arady Bálint hadnagy - Arady Lénárd a királyi testőrség lovaskapitányának fia- is. Bálint a családi hagyományok szerint a lovasok (testőrök) parancsnokaként, 4 éve szolgált László mellett, akinek gyerekkori pajtása is volt. Egy év szolgálati ideje volt hátra a kapitányi előléptetésig, addig nem is akart megnősülni, így nem hagyott árvát maga után. Csak a családi ág halt ki vele, amely a török háborúk ádáz csatáitól már korábban súlyosan megfogyatkozott.

A harc után az Esterházyakat és testőrségüket számtalan vágás, és lövés borította testtel, számtalan török katona holtteste között találták meg a csatatéren, ami arra vall, hogy mindannyian, sebesülten is hősként küzdöttek tovább, nem adtak, és nem is kértek kegyelmet. A hazafiságukat, és katonai helytállásukat még évszázadokig tanították a Magyar Királyság tisztjeinek, míg nem a II. világháború után a történet majdnem teljes feledésbe merült. 

A csata emlékére 1734-ben Esterházy Imre Esztergomi Nagy Prépost emlékművet állíttatott a harc egykori helyszínén, ami ma is látogatható.

Dicsőség a hősöknek! Gloria in heroibus!