1131: AZ ARADI HERCEGSÉG BUKÁSA.

A Turul nembéli Orod vezér miután 1030-ban meghódította a délvidéket, a mai Arad megyében kezdett uralkodni. Az I. István király (Vajk) által uralt területeken szokásos rémuralmat azonban nem vezette be. Igyekezett igazságos vezetőjévé válni a rábízott népnek. Meg is lett az eredménye. Özönlöttek a földjére, és tucatjával fogadtak neki hűséget fegyverforgatók, nomádok, és földművesek. Hamarosan a szomszédos Csanád uradalom is behódolt neki, amivel a déli végeken egy új rend korszaka kezdett kialakulni.

Annál is inkább, mert Orod életben maradt rokonai is csatlakoztak hozzá, akiket se Taksony, se a Vajkig született és uralkodott leszármazottai sem tudtak valamiért megölni az Augsburgi mészárlás óta eltelt évtizedek alatt. Orod hamarosan használni kezdte a családját megillető királyi vérséget jelölő hercegi címet.

István nem nézte jó szemmel a déli hercegség kialakulását és megerősödését. De tehetetlen volt, mert a főképp német és cseh zsoldosokból álló hadserege sokszor kudarcot vallot Orod hadjárata előtt a délvidék meghódoltatásával, ezért a már katonailag is megerősödött hercegség megtörésére fikarcnyi esély sem látszott. Így néhány év alatt földrajzilag kettő, egymástól független, magyar uralom alatt álló ország jött létre: a katolikus papok tanácsai szerint rémuralmat fenntartó Vajk sötét birodalma, és a déli, a pusztai szokásokat és morált ápoló, vallási türelmet gyakorló, és ezért sokkal boldogabbnak látszó déli hercegség, melynek ura a Tas vezértől való származásánál fogva a magyar királyi cím jogos örököse volt.

Orod rendszeresen megküldte bár Istvánnak a megszabott adókat, hogy a fegyveres konfliktust elkerülje, de egyébként ügyet se vetett rá. István hírnökeit rendszeresen meghallgatta ugyan, de semmilyen parancsnak nem volt hajlandó engedelmeskedni. A maga módján így szállt szembe a királlyal, aki a családirtó és hitszegő Taksony ivadékaként, gyilkosságok százaival kerülhetett hatalomra. Már elég erős volt hozzá hogy ezt megtehesse.

István király udvarában ráadásul Orod győztes hadjárata és birtok alapítása után egy évvel tragédia történt. A király egyetlen fia Imre herceg, egy vadászaton balesetet szenvedett és elhunyt. Így István örökös nélkül maradt a családirtó Taksonytól, és szintén családirtó apjától, Géza fejedelemtől örökölt, jogtalanul szerzett hatalomban.

A király a gyász után gondolkodóba esett. Mivel tudta, hogy a királyi hatalom a Turul családbeli rokonsága módszeres kiirtásával került a családja birtokába, s hogy annak törvényes örököse Orod volna mint legidősebb Tas leszármazott, gondolkodóba esett, hogy ezt hogy kerülheti el. Azért, mert azt a szégyent, ami Orod hatalomra kerülésével elkerülhetetlenül el kellett volna tűrnie, egyszerűen nem viselte volna el sem ő, sem az apja, és nagyapja emléke sem. De legfőképp az egyház sem, ami még életében megígérte neki a szentté avatást. Lévén hogy kiderült volna az igazság, hogy generációkon át gyilkolták Árpád leszármazottait a hatalomért, hogy Taksony Fajsz király megölésével szerezte meg az uralkodói hatalmat, amire már csak e gyilkosság miatt sem volt méltó.

Volt egy unokatestvére akit Vazulnak hívtak. Az ő fiai alkalmasak lettek volna a hatalomnak az István családjában tartására, de a fiuk anyjuk révén pravoszláv neveltetést kaptak, és nem álltak az udvari papok befolyása alatt. Ez a függetlenség azonban a két nagy keresztény vallás - a görög és a római – háborúja miatt nem tetszett István papjainak. Rá is vették Imre halála után Istvánt, hogy Vazult vakíttassa meg, a fiait pedig – Andrást, Bélát és Leventét – száműzze az udvarból. 

Persze a papok befolyása alatt álló, nem túl okos Istvánt nem volt nehéz erre rávenni, hiszen nem csak becsvágyó volt, de Taksonytól és Gézától mérhetetlen gonoszságot is örökölt. Nem különben a beígért szentté avatásért vakon teljesítette a papok bármely akaratát.

Így érkezett el az 1038-as esztendő, mikor a kezdődő téboly jeleit mutató, már haldokló István meglehetősen teátrális módon Istennek ajánlotta fel a koronáját, népét Szűz Mária védelmére bízta. Ezt a papok úgy értelmezték, hogy a népét ajánlotta Mária kegyelmébe, és a földjét a szentszéknek adja. Valójában persze csak azt gondolhatta, - ha voltak még elméjének tiszta pillanatai - hogy a hamis királyságát a sírba is magával viheti, s majd a nép egy új, igazi királyt választ magának.

Végül Taksony és Géza majd nem olyan gonosz leszármazottja mint amilyenek ők maguk voltak, 1038 augusztus 15.-én kilehelte a lelkét, és megtért őseihez.

István halála után a papság a déli hercegség trónigényét megelőzendő „megtalálta” István testamentumát, amiben az a nővére fiát, a „fattyú” Orseoló Pétert tette meg örökösévé. Péter a királyi udvarban nevelkedett, ostoba volt, műveletlen és becsvágyó – ezért a papság céljainak mindenben megfelelt. A ceremóniát sebtében vezették le, a koronát maga Gellért püspök tette a fejére, akinek Péter vér szerinti apja a földije volt. (Mind a ketten Velencei nemesek voltak)

Az eladdig István által uralt területeken ettől a naptól még szörnyűbb korszak következett. Rendszeressé váltak a papság által elkövetett gyilkosságok, amiket térítés vagy ördögűzés címén követtek el. Péter örömét lelte a kínzásokban és gyilkosságokban – csak úgy mint a papjai – és elviselhetetlen adókat vetett ki az alattvalókra, amit neki, és a papoknak kellett megfizetni. Fényűző életet élt, két marokkal szórta az idegen országokból – főleg a Német Római birodalomból - érkező vendégei közt az országa javait.

Azonban a vagyon hamar elfogyott, és Péter Orodnak küldött parancsot, hogy küldjön a királyság megmentésére aranyat és lábasjószágot. Orod a régi nomád szokás szerint háttal köttette a lovára a követet, úgy küldte vissza, válasz nélkül. Ezen Péter mérhetetlen haragra gerjedt, és német hadaival Orod elfogására indult. Az aradi hercegség határán azonban Orod roppant seregét megpillantva, ami főképp magyar és székely lovas íjászokból állt, harc nélkül visszavonult.

Az országa dúlását azonban nem hagyta abba, ami az Istvánnak behódolt urakat is feldühítette. Ezért uralkodása harmadik évében egyszerűen elüldözték, s meg sem állt Henrik német-római császár udvaráig. 

Az udvari főurak, és a papok eztán Aba Sámuelt az egyik nem Árpád-házi főurat választották meg királyul. Aba visszaállította az István uralma előtti jogi állapotokat, aminek a köznépet is érintő része az adók mérséklésében és a vallási türelemben nyilatkozott meg. Lefejezés terhe mellett megtiltotta a papoknak az erőszakos térítést, és gyilkosságokat, ami viszont a papságot nagyon felbőszítette. (Ez nem volt az előzetes alkuban). 

Henrik császár Aba Sámuel többszöri kérésére sem volt hajlandó Pétert kiszolgáltatni, ezért 1042 februárban Aba három seregtesttel megtámadta a Német-Római Birodalmat a béke kikényszerítésére. Tullnig vonult előre (a katonai határ akkoriban mai Enns – Mauthauseni rév vonala volt) és minden fegyverforgatót elpusztított aki az útjába akadt.

A hadjárathoz 10 ezer katonát adott az aradi ducatus, bár Orod nem szimpatizált a választott magyar királlyal. Többek közt azért sem, mert a királyi cím Árpád testamentuma alapján a Turul nembélieket illette, azt semmiféle választás nem érvényteleníthette, arról csak a soros, törvényes király rendelkezhetett (volna). Ám biztosan tudta, hogy a németek feltartóztatása a nemzet érdeke, hogy független, szabad népként élhessenek majd az ő és népének leszármazottai.

A győztes hadjárat után Henrik indított ugyan egy megtorló hadjáratot a magyarok ellen, aminek során Győrig nyomult, de végül harc nélkül visszavonult. Aba ezt követően megszilárdította a hatalmát, és a déli ducatussal kiegyezett abban, hogy nem támadják meg egymást, bár Orod neki sem hódolt be.

A magyarság fellélegzett. Voltak azonban urak, akik irigykedve nézték a déli ducatus békéjét és jólétét, azért szívesebben látták volna Orodot a trónon. Mendemondák kezdtek terjedni a Taksony és fia Géza által elkövetett gyilkosságokról, a törvénytelen hatalomról, törvényes Árpád-házi királyról. A mendemondákból pártütő csoport lett, akiket Aba Sámuel – a hatalma védelmében – kivégeztetett Orod nagy felháborodására. Aba Sámuel sorsa ekkor megpecsételődött. Hiába fordult eztán Aba Sámuel Orodhoz segítségül, hogy megállítsák az ismét az országra támadó Orseolo és Henrik seregeit, aki a lator Orseoló Pétert akarta visszaültetni a trónra. Orod nem volt hajlandó segíteni azzal az indoklással hogy Péter is rokona, akit nem ölhet meg.

Végül 1044 julius 5-én Aba Sámuel hadai, megütköztek Ménfőcsanak térségében Henrik és Orseolo hadaival. A magyar főurak -legfőképp Orod serege - támogatása nélkül azonban Aba nem győzhetett, vereséget szenvedett, és a csatában maga is elesett.

Henrik néhány nap múlva személyesen ültette ismét trónra Orseolo Pétert a lator velenceit, aki elébb bevezette a magyar helyett a német jogot, majd az országot hivatalosan is Henrik, és a pápa hűbérbirtokává tette. Ám a ceremóniához a koronázás elmaradt – Péter a királyi hatalom jogát megtestesítő korona nélkül kormányzott még két esztendeig.

1046-ban Gellért püspök kérésére – aki addigra felismerhette a Péterrel kapcsolatos tragikus tévedéseit - visszatért az országba István unokaöccse, a száműzött Vazul fia András. Ekkor már egy éve tartott egy a déli ducatus északi határán, de nem a ducatus területéről indult Péter ellenes lázadás, amit egy Vata nevű kun törzsfőnök vezetett. András és Vata vezér megállapodtak, hogy Vata törzsének harcosai segítenek megdönteni Péter hatalmát, cserében megölhetik az idegen papokat és urakat, és élhetnek a saját hitük, szokásaik szerint. A megállapodást tettek követték.
Orseolo Pétert hamarosan német csatlósaival együtt megölték, a papokat és idegen urakat – főleg olasz és német királyi hűbéreseket – szintén lemészárolták. Gellért püspököt is elfogták, majd szekérre kötözve ledobták a hegyről, ami ma is az ő nevét viseli. Így fizetett meg mindenért, amit az Árpád-ház ellen tett. Vazul fia András ezután lépett trónra I. András néven.

A déli ducatus nem vett részt András és Péter testvérharcában, bár az öregedő Orod nem rejtette véka alá, hogy Pétert nem szívleli. A háborúskodás helyett minden energiáját a hercegsége felvirágoztatására fordította. Bár András 1047-ben megkoronáztatta magát, a szertartásra sem ment el, és kinevette a hozzá küldött királyi hírnököt, mikor az tudatta vele, hogy András szerint a koronázással a "törvényes öröklési rend" helyreállt.

Orod a seregeivel csak egyetlen nagy hadjáratban vett részt András királysága alatt. 1050-ben a Székesfehérvárig betörő Henrik hadainak visszavonulási útját állta el a Dunántúlon, ami a német fősereg teljes összeomlásához, majd pusztulásához vezetett. Henrik meg sem próbálta vele felvenni a harcot, amikor tudomására jutott milyen erejű sereg állja útját, inkább északra, a Vértes hegység felé próbált meg kitörni az országból. Sikertelenül.

Orod ezt a hadjáratot gyakorlatilag veszteség nélkül vitte végbe, bár a járőröző harcosai gyakran támadtak meg portyázó németeket, akik élelmet, vagy sarcot kerestek a vonulásuk környékén. Az ősi magyar harcmodort alkalmazva egyszerűen halomra lőtték őket. 

A győztes hadjárat után, Orod már csak a hercegség fejlesztésével foglalkozott, amiről a királynak meghódolt magyarok is legendákat meséltek egymásnak, és irigységtől áthatott hangon káromolták az Orodi családot, hogy mérhetetlen gazdagságukat és annak titkát nem osztják meg a királysággal. 

Mesés gazdagságuknak azonban nem csak a kövér bánáti földek, hanem a környező szláv törzsekkel kötött béke is a kulcsa volt, aminek köszönhetően nem voltak idegen betörések a területére. 

A hercegség hatalma mind nyugatra, mind keletre és délre egyaránt kiterjedt, ami megalapozta a magyar királyság későbbi igényeit is a déli szomszédaival szemben, egészen az Adriai tengerig.

Az őslakos földművesek, a nomád állattenyésztők, a békés uradalomba települő kézműves mesterek munkája nyomán virágzott a kereskedelem, ami mesésen gazdaggá tette a hercegséget.
Az utazók nem csak a tájai szépségéről zengtek ódákat – ahol nem találkozhattak a kor szokásai szerint az utak mellé vetett megkínzott emberi tetemekkel – hanem az egykori római város (mai Arad) szépségérőél és fejlődéséről is.

Orod a papsággal is jó viszonyra törekedett, ezért megállapodott velük egy békés egyházi fejlődést biztosító adózási rendben, de az erőszakos hittérítést halálbüntetés terhével megtiltotta. Ekkoriban született Orod és az egyház azon megállapodása is, hogy aki kardot nem tud forgatni a családban, az is isten és az egyház szolgája – vagyis pap – lesz. Ezt a megállapodást nagyban elősegítette, hogy András király hatalomra kerülése idején menedéket nyújtott a birtokain a Vata vezér elől menekülő papoknak. András hatalomra jutása után pedig meghódoltatta a birtokai északi határán lévő területet birtokló Vata vezért és klánját, és megtiltotta nekik a papok megölését. (I. Andrásnak csak Vata volt az értelmezhető katonai ereje, de Orodé nyilván sokkal nagyobb volt mint a királyságé együtt)

Orod 1060-ban, élete 65. évében András király és az öccse Béla közt kitört háborúság végén halt meg, amiben – a rokongyilkosság veszélye miatt - nem vett részt. Ő volt Tas vezér óta az első a családban, aki ágyban, párnák közt adta vissza a lelkét a teremtőnek. Árpád halála után az utolsó, aki valóban nagy királyi képességekkel és tulajdonságokkal rendelkezett a Turul nemzettségben, de aminek csak szűkebb pátriája látta, láthatta hasznát.

Temetése görög katolikus szertartás szerint zajlott, mivel a családja Bulcsú vezér óta ezt a hitet követte. A temetési menetében azonban muzulmánok, és régi magyar hitű harcosok is részt vettek, akik ősi szokás szerint vérző sebet ejtettek arcukon, hogy a mélységes gyászukat azzal is kimutassák. Egy görög pap lírása szerint, a temetés csak Árpád, a magyarok nagy fejedelmének temetéséhez volt fogható, s csak annál nem volt fájdalmasabb és meghatóbb, ahogy Árpád, Bulcsú és Bíborban született Constantinus kései sarjának testét visszaadták a földnek, s lelkét a teremtőnek.

Orod fia Zsigmond ekkor 30 éves fiatalember volt, akit Orod magyar szokás szerint egyaránt családfőnek, katonának és vezérnek nevelt. Nem esett nehezére folytatni apja munkáját, a hercegség felvirágoztatását, a szolgálatában álló hadak vezénylését. A közben trónra lépett Bélával inkább szövetségi, mint sem hűbéresi viszonyt ápolt, lévén hogy apja tanítása szerint a Taksony leszármazottak mind hitszegő módon birtokolták a magyar trónt, a magyarok feletti uralmat.

Mivel Andrásnak Bizáncból küldtek koronát, Zsigmond tiltakozásul átkeresztelkedett római katolikusnak, ami a papsággal ápolt viszonyát is nagyban javította. A hercegségben ezért sorban alapultak a monostorok, amiket személyes védnökség alatt tartott.

Ám I.Béla csak pár évig uralkodott, 1063-ban balesetben elhunyt. A papságnak ekkor módjában állt volna Zsigmond személyében a minden tekintetben erős, és ígéretes uralkodót látva helyreállítani a Turul család általuk felbontott örökösödési rendjét. De részben a nyugati uralkodóházak, részben a Taksony ági urak követelésének engedve hazahívták Salamont, aki Andrásnak még életében, az annak uralkodása alatt megkoronázott fia volt („az ifjú király”). Salamon IV. Henrik német római császár seregeivel érkezett meg Béla nagybátyja halálhírére, hogy a hatalmat átvegye. A királyság ezzel Salamon és unokatestvérei – Géza és László – befolyása alá került. 

Zsigmond bölcsen kimaradt a tolakodásból, aminek a vége az lett, hogy Salamon és unkatestvérei a csehekkel és a kunokkal is szembetalálták magukat, amiből hosszú és véres hadiállapotok vették kezdetüket, s nem szolgálták a királyság népének érdekét. Míg a királyság a háborúskodás miatt egyre szegényebb és egyre ritkábban lakott lett, a hercegség fejlődése töretlenül haladt tovább. 

A nyomor és a szegénység azonban pártütéshez vezetett, különösen ha Taksony családjának leszármazottai voltak hatalmon: Salamon és Géza pár év múlva gyűlölt ellenségei lettek egymásnak, és a rendelkezésükre álló királyi sereg megosztásával harcolni is kezdtek egymással, a jó Taksony leszármazottakhoz illő módon. 

Mogyoródnál 1074-ben Salamon csatát vesztett Géza hadai ellen, és az ország nyugati szélére szorult. Csak a mosoni sáncvár és a Pozsonyi vár maradt a hatalmában.

Géza 1075-ben királlyá is koronáztatta magát, ám a hatalmi jelképeket Salamon magával vitte, és a pápához kellett fordulnia új koronáért. A pápa azonban Salamont támogatta törvényes királyként, de idővel hajlandó lett volna Géza uralmát is elismerni, ha az viszonzásul elismeri a magyar királyság hűbéresi voltát a pápával szemben. Ezt az igényt a pápa arra alapozta, hogy az Orseolo Péter által átadott I. István lándzsájaként ismert országereklye a birtokában van, és az írások szerint István a mindenható Istennek ajánlotta fel az országát, akinek ő földi megbízottja. Tehát senkinek nincs joga az Isten tulajdonában álló földet uralni az ő engedélye nélkül.

II. Géza ezt az ajánlatot nem fogadta el, és 1075-ben szövetségre lépett Mihály bizánci császárral, aki a görög-keleti egyház feje volt. Mihály e hatalmával élve, – abban a hitében hogy nagy elődje Constatinus leánya, és Bulcsú vezér sarjával került kapcsolatba Géza személyében – koronát küldött neki (ami máig a korona alsó részét képezi). Géza hatalma ezzel megszilárdult, az ellene lázongó, Salamon pártiakat a bizánci szövetségeseivel fenyegethette.

Orod fia Zsigmond ekkoriban szomorúan és bosszúsan vette tudomásul, hogy Bizáncban elfelejtkeztek őseiről, és az udvar a trónbitorló Taksony leszármazottak hatalmát támogatja. Ebben az időszakban a királyság és a hercegség közt nem hogy hűvös de semmilyen kapcsolat nem létezett. Kezdett viszont körvonalazódni egy „Déli Magyarország” terve a hercegségben, ami pár száz évvel később a Keleti Magyar Királyságban illetve az Erdélyi Fejedelemségben öltött testet.

Zsigmond a pápához fordult fejedelmi rangjának elismertetésére. Hivatkozta, hogy a birtokát apja karddal szerezte meg, a saját erejéből, aminek nem volt tulajdonosa István, és senkinek sem hűbérese. Hivatkozta Turul nem béli (Árpád-házi) származását, erejét, vagyonát és hatalmát. A pápa kitérő választ adott, viszont a hajlandóságát puhatolta Géza megtámadására, mert a királyság még ekkor sem rendelkezett elég nagy katonai erővel. 

Zsigmond – mint Turul nem béli főúr, akit szigorú becsületkódex kötött - a rokongyilkosság felvetése után elzárkózott a további tárgyalásoktól. A hercegség ettől függetlenül fejlődött tovább, különösen azért, mert területe nem képezte földvita tárgyát sem a szentszékkel, sem a német római birodalommal, mint a királyság észak-nyugati részei. 

Géza azonban kémeitől megtudta Zsigmond szándékát, ezért rá akarta venni Bizáncot a közvetítésre, vagy a hercegség meghódoltatására. De Mihály a bizánci császár ez ügyben válaszra sem méltatta.  

Végül 1077-ben Géza különös körülmények közt meghalt. Egy Salamonnal - a korábbi királlyal - folytatott béketárgyalás során váratlanul érte betegség és a végzet. Zsigmondnak egyértelmű volt, hogy Salamon tette el láb alól a hatalmára törő kedves rokont, ahogy a Taksony családi ágon ez teljesen természetes volt. 

Gézát öccse, a Lengyelországban született és nevelkedett László követte a trónon, akit – bár Salamon az ellenkirály még kiváló egészségnek örvendett, és a pápa is elismerte a királyságát – a papok sebtében királlyá koronáztak Székesfehérváron. 

I. László a papok segítségével tűzzel vassal irtani kezdte a még nomád hitűeket, a vándorló legeltetőket lemészárolta azzal, hogy lopják a füveket amiket az állataik legelnek, a jószágaikat meg elkobozta. A túlélőket a hűbéresei földjén letelepítette, és jobbágy munkára kötelezte. Lászlót a kor modern államának megteremtőjének, a magántulajdon védelmezőjeként írják le, pedig alig különbözött őseitől akik gátlástalanul mészárolták az alattvalóikat és rokonaikat.

Végül mohósága arra inspirálta, hogy 1091-ben megtámadja és elfoglalja Zsigmond herceg birtokának nyugati szomszédját, Horvátországot.  

Horvátország az Orodi  hercegség nyugati szomszédja volt, és védelmet nyújtott a német betörésektől. A harc előtt a horvát uralkodó Zsigmondtól kért segítséget László főként német, lengyel és ukrán zsoldosokból álló rabló hordája ellen, ám mivel László a hadak élén lovagolt, Zsigmond a rokongyilkosság veszélye miatt a kérést nem teljesíthette. Tétlenül, és elkeseredetten, de az ősi törvények kényszerítő hatása alatt kénytelen volt tűrni, hogy szövetségeseit, és barátait lemészárolják. 

Orod fia Zsigmond 1095-ben bekövetkezett halálakor, fia Péter vette át a hercegség irányítását. Az ifjú herceg ugyan azt a nevelést kapta mint apja, főúrnak, birtokosnak hadvezérnek nevelték, így nem esett nehezére a birtok dolgainak tovább vitele. Mivel apja monostorokat építtetett, és prépostságot alapított, így a préposti cím is Péterre szállt. Így már nem csak főúr, hanem egyházi méltóság is volt egyben, aminek még életében igen nagy hasznát vette a család. Egy több évtizedes, nyugodt korszak következett a hercegség életében.

Annál is inkább, mert Zsigmond halála évében elhunyt László király is, és utódja unokaöccse, Géza fia (Könyves) Kálmán lett. Bár László az öccsét, Álmost jelölte a trónra, s Kálmán egyházi méltóságot kapott, a papok mégis Kálmánt koronázták meg. 

Kálmánt nem érdekelte Orod hercegsége, tisztában volt annak katonai erejével, s azzal is, hogy az Orod nemzettség a szigorú erkölcsi szabályok miatt sosem támadna Taksony ivadékaira. Ehelyett inkább folytatta László horvátországi hódításait, Ezen felül meg kellett szilárdítania a királyság fennhatóságát a Tiszán túli területeken, ahonnan László a kereszténység erőltetése, és a letelepítésük miatt lázadó kunokat elüldözte. Ez is sok erejét kötötte le, s okos ember lévén eszébe sem jutott Péter herceget megtámadni és végső behódolásra bírni.

Kálmán öccse Álmos azonban gyakran lépett fel uralkodói igényeivel, amit Kálmán végül megunt, és megvakíttatta a még gyermek fiával együtt, és száműzte őket. Nem tudta, hogy ezzel tragikus eseményeket indít el a Turul nemzettség sorsában. 

Könyves Kálmán halála után fia István került a trónra, aki elődei adósságai és ígéretei miatt máris háborúba keveredett az orosz fejedelemségekkel és Bizánccal is. A királyságot megint a nyomor és a káosz vette birtokba. 

Péter Orodi herceg 1107-ben bekövetkezett halálakor fia Pál vette át a méltósági címeket és a birtokot, akit szintúgy uralkodónak, birtokosnak neveltek mint őseit. A hercegség semmit nem tapasztalt az északi királyság nyomorából és káoszából, a hadi villongások nem érték el még a határait sem. Pál befogadta a királyi hadak elől menekülő népeket, amivel tovább növelte a hercegség erejét és gazdagságát.

Mindeközben az északi királyságban pont úgy mentek a dolgok, ahogy azelőtt: Taksony ivadékai gyilkolták egymást és a rokonságot a hatalomért és a vagyonért.

Így érkezett el az 1131-es esztendő. A királyságban a trónt Kálmán unokaöccse, a megvakított Béla, Géza unokája foglalta el. Mivel a trónra lépése nem aratott osztatlan sikert az alattvaló uraságok körében, háborúzni volt kénytelen, ami felemésztette a királyság erőforrásait. Pénzügyileg is nehéz helyzetben kezdett kormányozni, mert Taksony nembéli elődei a hatalmuk érdekében gyakorlatilag elpusztították már szinte az egész országot. Vagyonra, adófizető alattvalókra volt szüksége a hatalomhoz, ha nem akarta hogy keletről vagy nyugatról az első invázió elseperje a hatalmát, és elvegye az életét is. 

Ám Béla buta, gyenge ember volt, ráadásul alkoholista is, így egyre sötétebb fellegek kezdtek gyülekezni a Taksonyok királyságának egén.

Bélának szerb uralkodói házból származó felesége volt (Ilona) aki jól ismerte az Orodi – ekkor már Aradi hangzásúra változott – hercegséget, annak mesés vagyonát, rendezett településeit, és sokat hallott szervezettségéről és katonai erejéről is, amit magyar, székely, horvát és szerb harcosok alkottak. 

Ilona ördögi tervet eszelt ki a hercegség megszerzésére és a Saulhoz – Béla riválisához – hű urak semlegesítésére. Országgyűlést hívott össze Orod várába, az Arad mellett épült, de ma már nem látható erődbe. A gyűlésre minden jelentős főurat és örökösét meghívták.

A mit sem sejtő Pál herceg királyi vendégnek illő és járó udvariassággal fogadta a vendégeket, bár nem töltötte el boldogsággal hogy Taksony vére tapod a birtokán. A gyűlés második napján Béla összehívta a megérkezett uraságokat a vár nagytermébe. Amikor mindenki bent volt, az ajtót becsukták, és Ilona jelére a bent várakozó zsoldosai egyszerűen lemészárolták a vendégeket. Hatvannyolc, főként magyar főúr és fia halt meg a vérengzésben, amitől Béla a királysága megszilárdulását remélte. Nem volt alaptalan a reménye, hisz a holtak majd nem fele Turul nembéli főurak, és fiaik voltak.   

A holttestek fölött Béla megfosztotta az életben maradt Orod nembélieket a hercegi rangtól (Pál testvére és unokaöccse is a halottak között voltak) valamint birtokaiktól, amit ott és akkor a hozzá hűséges idegen urak között osztott fel. 

Pált, akit egyházi méltósága miatt nem mertek bántani, a családja kiirtásával zsarolta meg, így kényszerítve a meghódolásra. Eztán martalócaival egyszerűen kirabolta a hercegi kincstárat és távozott, magával vivén Pálnak még gyermek fiát Istvánt, akit túszul tartott udvarában egészen Pál haláláig. 

Az Aradi hercegség kora ezzel véget ért, az északi királyság nyomora és káosza köszöntött be az egész ducatusban.

Egy hajdan volt kis Magyarország szomorú története ez, ahol nemzettségtől és vallástól függetlenül békében éltek az emberek. A krónikások soha nem énekelték meg, mert Béla az emlékét is igyekezett eltöröltetni, - ahogy az ükjei Fajsz királyét - hogy az esetleges lázongásoknak elejét vegye. Igaz nem is volt esély a lázongásra sem, mert a hercegség urait a saját kapzsi és ostoba embereire cserélte le. 

E szomorú történet tudatában kijelenthető, hogy az aradi hercegség volt az Árpád kor egyetlen szabad és boldog magyar állama, ahol az uralkodók az alattvalóik javát szolgálták az ősi törvények szerint, és ezáltal 100 meg egy évig elkerülhették a népirtó idegen hatalmak és bábkirályaik rombolását és pusztításait.

Arady István az udvarban felnővén Béla halála után a gyermek II. Géza király testőre és hadvezére lett. Nevéhez fűződik a királyi hadsereg megerősítése, az 1146-os Lajta menti csatában Géza tartalék seregtestének parancsnokaként végső győzelmet aratott a királynak II. Henrik seregei felett. Szolgálataiért ugyan soha nem kapta vissza a hercegi címet, de fiának Sámuelnek visszakapta a hercegi birtok egy részét, és megörökölték az aradi prépostságot is. E kortól kezdve lettek az Aradyak a korona őrei, katonai vezetői és hadi szakértői.

István fia Sámuel – aki idős korában, a szentföldi keresztes háborúban esett el – ivadékait már ismét délen találja a történelem folyása, kalocsai érsekként (Ugolin), és aradi prépostként (Benedek aki ismét használja a „DUX” - herceg – címet)

Taksony ivadékainak kihalását a krónikások az Árpád-ház kihalásának tudták be. (1301-ben) Csak azért, mert Árpád ivadékai közül - a Turul nemzettségből - egy trónkövetelő sem jelentkezett az Anjoukkal szemben – akik már akkor osztogatták a királyság birtokait, és javait, amikor még annak birtokában sem voltak.

Hogy miért nem jelentkezett a trónért Arady Imre Nagyváradi püspök? Talán csak azért, mert szolgálni akart és nem uralkodni? 

Talán nem akart versenyezni a királyságot már hevesen osztogató Anjoukkal? Vagy tudta volna, hogy az ország további, gyarmati sorsa  hatszáz évre írva van?

Vagy elfogadta a hercegi családot sújtó cím és rangfosztását egy illegitim uralkodó családtól?
Vagy ugyan azért tartotta távol magát a hatalomért való tolakodástól, mint az Esterházyak? (Akik szintén a Turul nem leszármazottai) 

A korszak véres eseményei, és rendkívül gonosz és ostoba főszereplőinek ismeretében ezt mindenki döntse el saját maga.

Az viszont bizonyos: az Árpád kor még nem ért véget. Bár más népek fiainak milliói élnek már Árpád, Fajsz, és Orod földjén, de az Árpád ház nem halt ki!