Irgalmatlanul.

Fekszem a jéghideg járdán, és várom a halált, aki nyilvánvalóan valami szocio-rasszista meggondolásból nem jön. A dög! Pedig még soha nem akartam ilyen elszántan meghalni.

Nem mintha dekadens művészlélek volnék, aki egy (ezeregyedjére is) rosszul sikerült lépése után a talajra került, és relevánsan csak a visszavonhatatlan biológiai és fizikai elmúlástól várja a végső megoldást, az egyre inkább bokrosodó problémákra. De nem ám! Én egy igazi szerencsétlen alak vagyok, akinek csupán állandó, gyötrő szenvedés volt ez a földi árnyékvilág.
És most már tényleg elég volt ebből a nyomorult életből!

Tessék! Még a testemet sem érzem, csak a koponyámat, ami a tarkómon éktelenkedő sebből kifolyt vérrel odafagyott a jeges aszfalthoz. Így hiába is akarnék felállni, sem a kezem, sem a lábam nem engedelmeskedik, a fejemet meg mozdítani sem merem, mert rögtön baromira sajogni kezd. A francba! Jobb ha nem is törődöm tovább ezzel, mert még megőrülök mielőtt az Úr arcát láthatnám.

Szóval nem tudom mit keresek itt akár hogy töröm a fejem. Ez van. Pedig jó lenne tudni, mert lehet hogy leütöttek a néhány ruhadarabért amit mindig magammal cipelek. Ha igen, az gáz. Honnan szerzek másikat ilyenkor télvíz idején? Erre nem gondolt a barom? Arra sem, hogy egy jó takaró, meg egy meleg kabát az életet is jelentheti? A szemét! De ki a fene tehette ezt?

Ej, hát nem teljesen mindegy hogy hogy a francba kerültem ide?! Mintha jelentene valamit. akár természettudományos, akár az úri barmok metafizikai aspektusából nézve, amikkel mostanában olyan szívesen dobálózik mindenki. Erre a rohadt helyre vetett az átkozott sorsom és kész. Azért kár, hogy azt sem tudom hol vagyok..
Azt azért tudom hogy ki vagyok. Varga Tamás, születtem ezerkilencszázhatvanban, Győrnek büszke, és gazdag városában, anyám is apám is vagongyári melós volt.
Egész életükben güriztek, csupán csak azért hogy szegényen élhessenek, és még szegényebben meghalhassanak.

Pedig minden úgy történt mint a szocialista - realista mesékben. A családunk még gyerekkoromban panellakást kapott, mert megbecsültek minket, és gondoskodtak rólunk. Igen, megtett értünk mindent a párt, az állam, no meg Kádár elvtárs.
Apám sokszor mondogatta, hogy jobban is élhetnénk, ha Kádárt nem vezetné állandóan félre néhány haszonleső. Mert Kádár elvtárs szeret minket, a magyar munkásokat, mert Ő maga is közölünk való. Ráadásul becsületes ember, és mindent meg tesz értünk, ami ugyan a kötelessége, de ezt nekünk is viszonozni kell a saját kötelességeink teljesítésével.
Ezért kiválóan tanultam, mindent úgy tettem ahogy mondták. Úttörő és KISZ tag is voltam, apám tanításai alapján meggyőződéssel hittem, hogy van értelme az életemnek.

Érettségi után diplomáztam, aztán másfél évig fegyverrel szolgáltam a hazámat. Aztán irány a vagongyárba, ahol apámat épp nyugdíjazták. Az anyám évek óta beteg volt már, alig tudtunk megélni. Szóval átvettem a stafétabotot.
Nem lettem aktakukac, épp akkor amúgy sem volt ilyenre szükség a cégnél. Lakatos voltam akár az apám, de nem csináltam abból sem ügyet hogy a munkatársaim röhögtek rajtam amiért nem is törekedtem ennél feljebb. Nekem úgy is jó volt, szerettem a munkámat.

Aztán szerelmes lettem. Ágiba. Te jó ég! Milyen gyönyörű volt. Apám az esküvőt nem élte már meg, anyám belehalt a fájdalomba hogy egyedül maradt, mert albérletbe költöztünk.
A fiam nyolcvanhatban született, csak a régi, megsárgult fényképekről ismeri a mamát meg a papát. Uram! Adj nekik örök nyugalmat, Ők semmiről sem tehetnek.

Ági volt az, aki kiállhatatlan volt. Mindig több és több pénzt akart, igaz az árak is kezdtek egyre magasabbak lenni. Azért szült még egy gyereket. A kislányom nyolcvankilencben született, aztán mindennaposak lettek a veszekedések.
Egyre többet dolgoztam, egyre kevesebb pénzért Az albérleti díjat szinte havonta emelte a tulajdonos. Szóval iszonyú küszködés volt minden napunk, hetünk hónapunk.

Ági hetente ment a tanácsra, hogy megnézze nem kerültünk-e fel azon nagyon kevés de nagyon szerencsés ember névsorába, akik lakáskiutalást kaptak. Hiába. Aztán az alig hároméves kislányom megkérdezte, hogy miért vagyunk mi szegények. Nem tudtam mit mondjak neki.

Elmentem az egyik új (polgári) párt gyűlésére tanácsot kérni, hogy mit is mondjak a gyerekemnek. Ott azt hallottam, hogy a családokat állami segítséggel lakáshoz juttatni nem más, mint szociális demagógia.
Egyáltalán, aki nem tud hitelt felvenni, vagy a családja nem tudja segíteni, az olyan is.. Szóval semmire sem való, másodosztályú állampolgár, szó szerint a társadalom alja…Ezt fiatalok mondták, olyanok mint én is voltam akkor, csak nekem nem volt párttitkár, vagy gyárigazgató az apám mint nekik. Szóval "jobb családok" sarjai papoltak arról, hogyan fogják megszegni apjuk adott szavát.

Főleg egy csitri remekelt a szónoklatokban, aki szociális demagógia szót úgy ismételgette, mint egy dal refrénjét. Szerintem fogalma sem volt miről beszél, de a tömeg tapsolt, és ujjongott, mint egy rockfesztiválon.
Hazamentem, hogy megmondjam a feleségemnek a hírt: meneküljünk el gyorsan ebből az országból, mert a hatalomra éhes új generációtól előbb utóbb éhen halunk. Uram ugye az égben nincsenek polgári pártok?

De a lakás már üres volt, Ági elvitte a gyerekeket és a bútorokat is. Hagyott egy levelet, azt írta ne is keressem, a gyerekeket felejtsem el, meg ilyesmi, ahogy ma is szokás, mert a törvények ezt minden nőnek megengedik… Ordítottam egy kicsit, aztán szűköltem egy kicsit mint a kutya, aztán csak zokogtam könnyek nélkül egy két órát, de nem azért mert a drámákban ezt így szokták. Egyszerűen tehetetlen, kétségbeesett, és végtelenül elveszett voltam.
Éjjel a csupasz padlón aludtam, reggel éhesen mentem dolgozni, mert egy vasam sem volt. Ági elvitte az összes pénzt is. Délután hiába csengettem a szüleinél, nem nyitottak ajtót, viszont jött egy rendőrkocsival két nagydarab kanászból lett rendőr akik elzavartak onnan. Elmentem, mert a törvény az törvény. Be kell tartani….

A válóperre nem mentem el. Pár hónap múlva kaptam egy bírósági ítéletet a házasságunk felbontásáról, és a következő fizetésemből máris levontak ötven százalékot. Egy hét múlva az utcán laktam, mert a maradék pénzből lakni és enni egyszerre fizikailag nem volt lehetséges.
A munkahelyemen néhány nap múlva rám fogtak egy lopást, mert aki nem házban, hanem egy fóliasátorban lakik az nyilván lop is. Gondolom mondanom sem kell, hogy munkahelyem sem volt pár nap múlva.
Hát így történt hogy csöves lettem. Hihetetlen, de igaz……bár ne mentem volna el arra az átkozott pártgyűlésre.

Aztán hol volt munkám, hol meg nem. Inkább nem. Sokat éheztem, közben lefogytam, legyengültem. A kőművesek kiröhögtek, amikor bizonygattam nekik hogy elbírom a cementes zsákot is. Mert dolgozni szerettem volna, hisz apám arra tanított, hogy ha az ember dolgozik, annak mindig megvan a maga gyümölcse. Nem tudta szegény, hogy ilyen csak Nyugat-Európában, a szocializmusban, és a mesében létezik, de ez itt Magyarország……

Aztán már csak a kuka maradt. Azt azonban magam sem hittem volna, hogy milyen kemény élet ez, és milyen szigorú szabályokkal működik.
Első szabály az, hogy minden kukának megvan a maga búvára. Például, ha más kukáját túrod, előbb utóbb kihúzod a gyufát, és eltángálnak. Elvégre mindenki élni akar, és az életben maradásért az ember akár ölni is képes.
Második szabály, hogy a kukabúvárok morális élete csak a szépirodalomban létezik, az igazi életben ezt inkább ütőképességnek, vagy elhalálozási sorrendnek nevezik.
Mivel nem ismertem a szabályokat, engem is jól eltángáltak. Aztán én is eltángáltam valakit, és azzal megszereztem vagy negyven kuka turkálásának a kizárólagos jogát. Sovány környék volt, de üres üvegeket, száraz kenyeret, egy két hordható ruhadarabot gyakran lehetett összeszedni. Ráadásul az egyik kukatároló még télen is meleg volt, ami a fagyhaláltól is megmentett egy párszor.
Bár nem voltam boldog, sem elégedett a kukatároló birtoklásával, azért nagyon szerencsésnek éreztem magam. Kivált akkor, amikor hallottam hogy már megint megfagyott valaki.

Így telt el vagy két év. Róttam az utcákat, de a fejem soha nem mertem felemelni, nehogy megismerjen valaki. Túrtam a kukákat, és titkon reménykedtem, hátha találok egy táska pénzt, amit véletlenül, vagy gőgből kidobott valami őrült újgazdag. Nem találtam soha.

Egyszer a pályaudvaron kóvályogtam, remélve hogy pár csikket összeszedhetek, amikor igazoltatott egy rendőr. Kiderült, hogy már vagy egy éve köröznek, mert nem fizetek tartásdíjat a gyerekek után. Rögtön megmértek egy évre.
A bírónőt nem érdekelte hogy majd éhen halok magam is, hogy nincs munkám, lakásom, hogy csoda hogy élek, azt mondta ez mind kizárólag az én hibám. Azért megkérdeztem tőle, hogy adna-e kölcsön vagy négy-öt millió forintot ahhoz hogy újrakezdjem az életemet, mert anyagi alapok nélkül ebben az országban ez fizikailag lehetetlen. Kár volt a számat koptatni, hiszen ő is csak egy feminista, hatalomhoz jutott nő volt.

Az ügyésznő, - aki a tárgyalás eredményével nyilván elégedetlen volt, mivel nem akasztatott fel, és még csak nem is száműzött a sivatagba a tisztelt bíróság, szóval ez a nő a csalódástól áthatott de nyugodt hangon közölte velem a tárgyalás végén, hogy ki kéne irtani a fajtámat.
Csak álltam előtte leesett állal, levegőt venni is elfelejtettem a csodálkozástól. Válaszolni akartam neki valamit, de akkor hirtelen hátat fordított, és otthagyott..

Amikor kibandukoltam a bíróság öreg épületéből, csak akkor értettem meg, hogy a doktornő azt a fajta embert irtaná ki, amit a természet azért teremtett, hogy hímként gyermeket nemezzen, aztán valamiért aljas indokból kihulljon az életben maradásért folytatott harc szigorú rostáján.
A bukás, maga - úgy mint a tény, vagy úgy mint a személyes tulajdonsággá változó erkölcsi, és gazdasági természetű esemény,- a folyton megújuló, és a közgondolkodás irányítására törő feminista csordák szerint megbocsáthatatlan.
Sőt, a bukás, mint az egyén versenyre való ideiglenes, vagy totális alkalmatlansága köztörvényes bűntetté is válik térben és időben, különösen akkor, ha abból semmi sem konvertálható a nőtársnak rúzsra, vagy lakkra, vagy felnőttpelenkára.
Ez az egyedi alkalmatlanság, a kitaszítottsággal, és a teljes tehetetlenséggel párosulva, a feminista családi jogfelfogás megítélése szerint olyan nem kívánt tenyésztulajdonsága az embernek, ami szigorú bebörtönzéssel, akasztással, vagy esetleg kasztrálással korlátozandó mindaddig, míg csak egy alkalmatlan hím is átjuthat a rostán.

Úgyhogy örülhettem neki hogy ilyen olcsón megúsztam. Te jó ég! Az az ügyésznő! Az a halál angyala volt maga, s amit mondott annak talán épp az volt az értelme, hogy egyszer úgyis a karmai közé kerülök. A francba! Inkább az ördög vigyen el!
Emlékszem,a bírónő aki hallotta az ügyésznő kirohanását, nem szólt semmit, csak kajánul mosolygott. Nem zavart, mert nem láttam összefüggést a dolgok között, ám akkor hirtelen felismertem…….. Ő mondta azon az átkozott pártgyűlésen hogy szociális demagógia a segítség, meg a szolidaritás. Ó uram! Ígérd meg, hogy az égben nem lesznek nők a bíráim, és a mennyben nem lesz nő a munkahelyi főnököm sem!

A börtön a kukatárolóhoz képest a mennyország volt. Háromszor adtak enni naponta, meleg volt, legfőképp volt egy rendes, tiszta ágyam.
Az is igaz, hogy a magyar börtönökre nem az állatvédelmi törvény vonatkozik, ezért ott az embereket úgy összezsúfolták, hogy az ablakot télen nyáron, éjjel is és nappal is nyitva kellett tartani, mert máskülönben egyszerűen megfulladtunk volna.
Az is igaz, hogy soha senki nem látogatott meg, és nem kaptam senkitől sem levelet, sem csomagot. Azért jobb volt mint a kukákban turkálni, és száraz kenyeret rágcsálni.

Meg egy pár dolgot megtanultam a sitten. Például azt, hogy az állam más lehetőség híján a legszörnyűbb nyomort és szegénységet zárja a börtönök rácsai mögé.
Könnyebb ugyanis azt állítani, hogy az utcákon szédelgő százezernyi hajléktalan önsorsrontó, deviáns bűnöző, mint azt kimondani, hogy valakik túl ostobák voltak ahhoz hogy az országot irányítsák és az utódaik sem élég okosak ahhoz, hogy a bűnöket és hibákat helyrehozzák.

Azt is megtanultam, hogy ostoba, értéktelen, de ennek ellenére is erős hatalommal, vagy befolyással bíró embereknek mélyen hajbókolni sokkal kifizetődőbb, mint véleményt mondani, vagy ellenük valami célért küzdeni. 

A többség ugyanis meghajol a hatalom előtt még akkor is, ha az alapvető érdekeibe ütközik, és a bölcs többség azt sem szereti, ha erre a gerinctelenségre valló megalázkodására valami őrült az egyéni lázadásával akarja emlékeztetni. Ezért azt mondja: az őrült bukjon csak el!. De egyedül, de legalábbis nélkülem. Mert élni muszáj!

Az egyik cellatársam, aki két diplomával csövezett a fővárosban, mielőtt egy rúd szalámiért, és egy üveg vodkáért lecsukták, azt mondta, hogy végre tökéletesen modern társadalomban élünk, amelyben a természet törvényei már senkit sem érdekelnek, különösen és általában az ember viszonylatából nem foglalkozik vele senki.
Szerte a világon már jogai vannak a halaknak, a fáknak, a gorilláknak, de még a szebb sziklaszirteknek is. Kizárólag az embereknek nincsenek jogai, vagy ha mégis deklarálnak ilyet valahol, akkor az nem haladja meg az Újhebridákon élő, tavi-légykapó gyíkok jogait.

A természeti törvények elfelejtése voltaképpen kétfajta valóságot hozott létre. Az egyik a modern, gazdag, elméleti, és közgazdasági alapokon nyugvó világ olyan embercsordák számára, akik trendek szerint öltöznek, táplálkoznak, laknak, szórakoznak, és művelődnek.
A másik, a lemaradó, a trendeket nem értő vagy értékelő, és ezért általában szegény emberek világa, a kiszolgáltatottság, a csontokon élethosszig céltalanul sorvadó élő hús közege. A feláldozható életek sokaságának arctalan tömege, amiből bármikor bárkit kiemelhetnek csak azért hogy megöljék, vagy csak koldussá tegyék, vagy intő példaképp használják fel sorsát a trendek, és a tökéletes polgári engedelmesség ellen méltatlankodni merészelők féken tartására.
Ezt a létező másik valóságot meglátni, és felfogni viszont veszélyes tevékenysége bárki emberfiának aki élni akar!

Egyfajta bűnözés, pszicho terrorizmus minden olyan kérdés, ami alapjaiban kérdőjelezi és támadja meg a társadalomtudományok és a politikai hatalmasságok nagyszerűségét és kiválóságát hirdető évszázados, de elavult tartalmú demagógiákat, és mind azt az erkölcsi, morális és gazdasági vonatkozású hazugságot, ami a médiákon keresztül árad mindenkire, aki csak él és mozog a fejlettebb világban.
Egyetértettem vele, ezért valahol én is terrorista lettem. Bűnöző, selejt, deviáns, tolvaj, aki veszélyes titkot lopott a bolondoktól, akik tömegesen megszállták a hivatalokat, a bankokat, a minisztériumokat, sőt a parlamentet is.

Mióta kiszabadultam a börtönből, ezekkel a gondolatokkal járom az utakat. A következő börtönbüntetésemet valószínűleg épp ezért fogom kapni: előre megfontolt, aljas indokból elkövetett gondolkodásért, értelemmel, és tiszta gondolatokkal való visszaélésért. Már ülésezik is ez ügyben a parlament……..

Azért jöhetne egy átkozott rendőr még mielőtt a halál ideér. De nem jön. Minek is jönne? Nem öltem meg senkit, nem törtem be sehová, hát persze hogy nem keresnek, nem hiányzom senkinek. Az államnak se. Bezzeg, ha végre kellene rajtam hajtani pár ezer forintnyi bírságot! Rögtön egy egész,-polgári, lelkes fiatalokból álló- hadsereg keresne csak engem, hogy a maffiák addig is nyugodtan működhessenek.
Aztán mikor végre kivakartak valami csatornából, megírnák az újságok, hogy bravúros nyomozás után agyonvertek, majd megbilincseltek, aztán napi negyvenkét Forinttal ellentételezve az emberi jogaim szerves részét képező személyes szabadságom, egyszerűen börtönbe vetettek. Bravó! -zúg a tömeg…. Mi jobbak vagyunk! Mi jók vagyunk! Mi nem éhezünk! Hajrá magyarok! Mi nem vagyunk hajléktalanok! Ma még!-szólal meg egy sátáni hang. Fúj, fúj!-hajrá magyarok!-hördül fel a fanatizált, és mindenre elszánt tömeg……

Vagy jöhetne egy korai járókelő. De az sem jön. Errefelé mindenki az igazak álmát alussza, mit sem érezve a kinti zimankóból, ami nyilván meg fog ölni még hajnal előtt.
Lehetne akár a rokonom is, ha jönne már végre valaki. Talán még megbocsáthatnánk egymásnak hogy véletlenül, akaratlanul kényelmetlenséget okozunk a másiknak.Talán nem szégyellné magát amikor mentőt hív, és én sem szégyellném magam amikor a mentőbe tesznek, hogy szegény rokonomnak nem volt olyan pechje az életben mint nekem. Talán nem szégyellnénk magunkat, hogy ismerjük egymást. Csak azt mondanánk aléltan rebegve: Hajrá magyarok! Hajrá magyarok!

Nem is mondanék semmit! Esküszöm! Csak jönne már valaki, mert azt hiszem mégsem akarok már meghalni. Csak éhes kutya ne járjon erre. Az durva lenne…. bár azt hiszem már nem is érezném ha jóízűen befalná valamelyik testrészemet.

Van egy jó kis dal. Apám mindig azt énekelgette amikor jókedve volt, hogy aszongya: nem élhetek muzsikaszó nélkül……. és most milyen csönd van. Csak a szél surrog a háztetőkön, meg távoli motorzúgások hallanak. Egy sem közeledik. Érdekes, apám hangját sem tudom felidézni már. Igaz anyámét sem, és másét sem, mert olyan valószínűtlen hogy voltak nekem, hogy gyerek voltam, hogy ágyban alhattam, hogy kakaót kaptam reggelire, ez mind mind csak egy álom, amit soha nem álmodhatok újra. Ó Uram! Miért tetted ezt?

Másra kell gondolnom. Például arra hogy nem élhetek muzsikaszó nélkül. Meg arra hogy Hajrá magyarok!, - ez talán még segíthet. Ha egyesek milliárdosok lettek tőle hogy ezt ordítozták bele a kifosztott, becsapott, és legatyásított emberek pofájába, akkor én minimum kapok ezért egy mentőautót ami elvisz a legközelebbi kórházba, meg egy ügyeletes orvost, aki megmenti az életemet, meg egy fertőtlenítő szagú kórházi ágyat, ahol pár napig lábadozhatok. Tébéköltségen,-persze!
Persze az jobb, szebb, meg őszintébb dal, hogy aszongya nemélhetek muzsikaszó…… nél… kül…………….

Ha ezt megúszom, végig megtanulom a szöveget, aztán esküszöm ezt fogom énekelgetni reggeltől estig. Sőt! Ígérem, hogy a hajléktalanszállóra is bemegyek, még akkor is ha mindennap megvernek, és elrabolják a néhány ruhadarabból álló vagyonomat. Majd keresek másikat. Még a verés, és kiraboltság is jobb mint a fagyhalál.

Mert azt hiszem most megfagyok mint az az Amudsen, aki elég buta volt ahhoz hogy télvíz idején nekivágjon az északi sarknak ott a Táncsics utca felől, ahol nyáron olyan szép virágok szoktak nyílni és az a fekete kötényes, fekete fejkendős öregasszony szokott a kapuban állni. Mondom neki: Mami, nem baj ha belenézek a kukájába? Az meg csak néz bárgyún. Nem hiszi el hogy ilyen van. Mint az a polgári politikusforma alak, aki egyszer a fejemre borította szemetesvödröt amikor a kukájában aludtam. Azt hitte ufó vagyok amikor felugrottam. Mondtam neki hogy ne féljen, ember vagyok én is mint ő, csak hamarabb dobtak ki a szemétbe mint őt. Kinevetett. Vajon miért nevet ki mindenki? Bolond volnék?

A két rendőr is kinevetett amikor igazoltattak egyszer, és komótosan elkezdtek gumikesztyűt húzni a személyi igazolványom átvizsgálásához. Röhögve mondták, hogy most megoperálnak, és szólítsam őket doktor úrnak.
Aztán becsomagoltak egy nagy nájlonba, belöktek a kocsijuk hátsóülésére, és kivittek a város szélére, ahol szó szerint kirugdostak a kocsiból, és ott hagytak az állatok abban a sötét éjszakában.
Azt mondták remélik a nájlon lesz a hullazsákom is, és soha többé nem megyek vissza a városukba..cöcö…az Ő városuk….. Nevetnem kellett.. - ha a tiétek, hol legeltettek?- kérdeztem, és röhögtem rajta, hiába rúgtak belém, akkor is csak röhögnöm kellett tovább. Meg mondtam nekik, hogy őket ugyanúgy utálják mint engem, vagy még jobban, csak beléjük senki nem mer belerúgni, mert azért börtön jár.
Aztán nevettünk egymáson, jóízűen, úgy hogy rajtuk rengett a háj, nekem meg belezörögtek a csontjaim. Még akkor is kacagtam rajtuk, amikor búcsúzóul az arcomba fújták az átkozott gázspréjüket, és még akkor sem tudtam abbahagyni a nevetést, amikor visszaértem a belvárosba csikket gyűjteni…
Közben mindenki, akivel útközben találkoztam, rám nézett, és jóízűen elnevette magát. Így történt hogy megnevettettem egy fél várost, még akkor is ha nem a vicceimen, hanem rajtam röhögtek. Jó érzés volt…

Ha most,-kizárt,- de ha véletlenül meghalok, vajon akkor is kiröhögnek majd? Biztosan lesznek olyanok is. De azért biztosan lennének olyanok is akik sajnálnának egy kicsit.

Hát nem! Engem ne sajnáljon csak senki. Fiatal voltam és erős. Jól tanultam. Tiszteltem az idősebbeket, segítettem a gyengébbeket. Egyáltalán, én mindig jó voltam, nem ártottam soha senkinek, csak az apám is, az anyám is proli volt, akivel elhitették, hogy jólétre születtek, és engem is azért hoztak a világra, mert jó életem lesz.
Most meg! Meg kell dögleni, mint a kutya. Meg kell fagyni itt a polgári Magyarországon. De én nem akarok meghalni. Hajrá magyarok! Mentsen meg valaki. Ígérem jó leszek, csak vigyél haza anya, nem akarok itt maradni!

De jó itthon lenni…Hogy kerülök én ide? Röhögnöm kell.
Te jó ég! Anyám is mindig nevetett rajtam. Szép fehér keze volt, és meleg. Itt érzem az arcomon. Ez hihetetlen! Olyan valóságos ahogyan simogat, pedig már meghalt.
Vagy mégse? Nem tudom megkérdezni hogy tényleg itt van-e, mert az átkozott hidegben összefagyott a bajuszommal, és a szakállammal a szám.
A francba! Azt hiszem minden kijött belőlem, mert úgy érzem nem csak hogy összevizeltem magam, de jól be is tojtam. Vajon mitől, ha nem is ettem már napok óta? Vagy csak átkozottul halálra vagyok rémülve?

Nem is látok semmit, mert a szemeim is beragadtak, azt hiszem valami daganat miatt. Azt hiszem összefagytak a szempilláim. Úgy kell nekem! Minek bődörgök itt mint egy gyerek. Ha nem könnyeznék annyit, mint aki irgalomért könyörög, most legalább a szememet ki tudnám nyitni, és láthatnám hogy hol a fenében vagyok.
De szerintem anyám is itt van és most már Ő vigyáz rám. Hallom is a hangját. Végre!…Orvost hív, vagy valami ilyesmi…Drága anya! Remélem soha többé nem hagysz el!

Mert iszonyúan fáj a fejem, és meg is kellene borotválnod, mert nem kapok rendesen levegőt. az összeragadt szakállam betapasztja a szám. Hozz légy szíves egy ollót.
Ez jó! Ez a tea épp olyan mint régen. Savanyú, meleg, és kellemesen eltölti a testem ahogy lenyelem. Tudom! Csak a bögre el ne törjön, mert a nagyitól örökölted.
Meg ezt a szép fehér ágyneműt is félted…… olyan fehér, mint a szoba fala…………. miért ilyen fehér nálad minden? Ne félj nem piszkolok össze semmit!
Képzeld anya! Az előbb megfürödtem egy kád forró vízben, és egy koszfolt sem maradt a törölközőn……
Képzeld közben álmot is láttam. Azt, hogy felnőttem, és nem volt hol laknom, és majdnem megfagytam. Sírtam is, meg féltem is. De már kit érdekel…csak simogasd tovább az arcomat anya….



Ungarn, 29. Februar 2008.
(Ez itt egy pályázati mű volt, soha nem publikálták)