Szakítópróba

Volt egy barátom, aki a nyolcvanas évek elején, tanítóként dolgozott egy kis faluban. Nevzzük őt egyszerűen csak Lajosnak. Mivel együtt nőttünk fel, jó barátok voltunk, jól ismertük egymás családját, és baráti körét, sőt egymás nőügyeit is a legapróbb részletekig.
Történt egy napon hogy Lajos barátom megkért, ugyan írjak már helyette egy jó kis szakító levelet Melániának, aki már egy éve ostromolta Lajost, hogy ha lehet még szorosabbra vonja, és még erősebbé tegye a köztük lévő finom szálakat.
Ráadásul Melike, a szülővárosunkban, Lajos édesanyjának szomszédságában lakott. A nő ezt kihasználva minden nap a szépreményű anyósa nyakán lógott, és semmit sem titkolva tervezgettek, szervezgettek, sűrű hálót szövögettek. Ha majd Lajos így, ha majd Lajos úgy,- már ahogy ez lenni szokott.
Teljesen nyilvánvaló volt persze mindenkinek, hogy Meli el akarta magát vetetni Lajos barátommal feleségül. A galád ördög! Ezt már én sem tűrhettem, ezért tollat ragadtam, és barátomat kisegítendő, írni kezdtem azt a szakítólevelet:

Melani!
Mikor még bimbózott a kapcsolatunk nem tudtam, hogy egyszer olyan komolyra is fordulhat, hogy válaszút elé kerülök.
Sajnos most a sorsnak egy ilyen kereszteződéséhez jutottunk, s nekem döntenem kellett.
Nem volt könnyű döntés, hiszen kedves, szép, és jólelkű lány vagy, ráadásul szeretlek is, ami nem a személyes tulajdonságod, inkább a személyes problémád lehetne, ha nem tudok most megfelelően dönteni a jövőnkről.
Igen, a jövőnk most a tét. Pontosabban a te jövőd, amit nem tehetek önzőn kockára önös érdekeim megvalósulása érdekében. Tudod én tanítani akarok, mégpedig itt, ebben a vacak kis faluban, mégpedig olyan gyerekeket akik tízévesen már legalább egyszer súlyosan berúgtak, és tizennégy évesen már gyereket nemzenek. Ezek gyerekei pedig hat vagy hét év múlva szintén az én kezem alá kerülnek, hogy megpróbáljak embert faragni belőlük, és megtanítsam őket a betűvetés, és a számtan rejtelmeire.
No és arra, hogy ne kövessék el ugyan azokat a hibákat, amiket a szüleik elkövettek, inkább tanuljanak tovább, mert amíg tanulatlan, buta népek laknak itt, ez a falu halálra van ítélve. Legalábbis örök feledésre.
Márpedig egy olyan tökéletes ékszert, - mint amilyen a te szépséged,- nem lehet egy olyan sehol sincs kis faluba, olyan környezetbe rejteni, ahol én most dolgozom, és élek. Ahol a jövőben élni akarok, mert küldetésem, hivatásom ide köt.
A te helyed a városban, egy olyan férfi oldalán van, aki büszkén mutogathatja asszonyát a társaságban, aki jól keres, és nem tanítói fizetésből kell téged és a gyerekeidet eltartania. Olyan férfit érdemelsz, aki mindent meg tud adni neked, és még annál is többet. A lelkét is, mert az enyémet én a hivatásomnak adtam.
Ezzel szemben ha velem maradnál, ha önzőn magamhoz kötnélek, a boldogság számodra sosem valósulhatna meg. Pár év múlva mezítlábas parasztasszonnyá válnál, aki -azért, hogy a férje keresetét kiegészíthesse- egész nap kapál, és disznókat nevel, vagy látástól vakulásig a TSZ-ben dolgozik.
A szívem is megszakadna ha ez lenne a sorsod szerelmem, és én is örökre boldogtalan lennék ha szenvedni látnálak. Ezért hogy megkíméljelek, most inkább elengedlek. Nem áldozhatlak fel a hivatásom oltárán, ez tragikus öncélúság volna, s kizárólag te látnád kárát a házasságunknak.
Kívánom, hogy légy sikeres, és boldog az életben, és találj valakit akit jobban tudsz szeretni mint engem. Hogy ne fájjon annyira a búcsú, kérlek ne írj, és ne is telefonálj, majd túljutunk valahogy ezen a szomorú döntésemen, és ezen a szívszorongató helyzeten is. Ígérem, soha nem felejtelek el. Szeretlek. És örökre szeretni foglak. Szeretném ha nagyon boldog lennél! Szia."Lajos"

Mikor a barátom elolvasta a levelet, a plafonig ugrott örömében, hiszen sok fejtöréstől kíméltem meg, és ráadásul sikerült úgy fogalmazni, hogy a barátom jó szándéka végig kétségbevonhatatlan maradt. Erre ittunk is egy jót, és másnap a levél a postára került.
Aztán teltek a munkás hétköznapok, már el is felejtettem a levelet. Egy este éppen valami krimit néztem a tévében, amikor váratlanul megcsörrent a telefon. A barátom volt az, aki azon nyomban kétségbeesetten siránkozni kezdett ahogy felvettem a kagylót.
-Te elfuserált ürü! Itt van nálam a Melani a tanító házban és bőg, és hisztérikus, és azt mondja hogy kapálni, meg kaszálni akar, meg disznókat, meg hat gyereket! Ez a te ötleted volt te barom!
- Micsoda? kérdeztem mélyen meglepődve.
- Micsoda, Még kérdezed? - ordította - Hát az, hogy parasztasszony lesz ha velem marad, meg ilyesmi..  Képzeld megtetszett neki! Mezítláb akar a tarlón kapálni. Igaz hogy sose látott még kapát, meg tarlót se, de akarja! Gyere ide azonnal és segíts, vagy nem tudom mit teszek! Távolítsd el valahogy ezt a nőt az életemből!
-Nem próbáltál meg beszélni vele?-kérdeztem.
-Nem lehet! Be van zsongva, hogy milyen nagyszerű fickó vagyok, hogy itt ebben a pokolban akarom tanítani az alkoholista gyerekeket meg minden. Azt mondja ha most elzavarom itt alszik a ház előtt a földön, mint egy kutya.
-Az jó!-mondtam-Akkor majd lehűl és hazamegy!
-Erről szó sem lehet!- hörgött fel a barátom ingerülten.-Ha kidobom, és tényleg a ház előtt fog heverészni, akkor ma tanítottam itt utoljára. Az egész nem ér annyit! Istenem mit fognak szólni az emberek? Találj ki valamit, kérlek!
Gondolataimban már felhangzott a nászinduló, és a barátom boldog arccal kísérte az oltárhoz a sugárzóan szép Melániát. De nem adhattam ilyen olcsón a barátom sorsát. Elhatároztam, hogy azonnal támadásba lendülök.
-Menj vissza, és próbálj meg talpon maradni, egy óra múlva ott leszek nálad a barátnőddel.- mondtam határozottan, és úgy vigyorogtam, mint amikor tudom hogy valami nagy balhét sikerül kavarnom. Mert szeretem az olyasmit, kivált, ha buta embereket sikerül a saját ostobaságuk segítségével az őrületbe kergetnem.
-Kivel leszel te itt?-kérdezte Lajos meglepetten, teljesen kizökkenve az iménti nyavajgós hangulatából.
-Hát a barátnőddel.
-Nekem nincs is barátnőm, illetve aki van, az most itt van a tanítóházban. Miben töröd a fejed?
-Ne foglalkozz semmivel, csak az ajtót hagyd nyitva, hogy be tudjak majd menni. Rendben?
-Rendben, csak siess, mert le fog teperni a csaj! Akkor már mindennek vége lesz, meg kell nősülnöm!
-Ne félj, azt én nem hagyom!-mondtam határozottan, és letettem a kagylót.
Pillanatok alatt felöltöztem és beugrottam a Trabantomba. Szerencsére tudtam, hogy ebben a késői órában melyik szórakozóhelyre kell mennem, ha gyorsan, és könnyen elérhető hölgytársaságra vágyom.
A számításom bevált. A mulatóban ott találtam Pannikát, aki kissé spiccesen, és meglehetősen alul öltözötten épp egy pénzesnek tűnő férfi karjaiban vonaglott, némi kéjt, és anyagi elismerést remélve.
Odamentem hozzájuk a zsúfolt termen keresztül, és se szó, se beszéd, elővettem egy ezrest, és Pannika orra alá tartottam. Az bárgyún rá, aztán rám nézett, és elkerekedett szemmel megkérdezte.
-Hát te mi a fenét akarsz kandúrbandi?-és negédesen elmosolyodott, közben meglehetősen dús, és formás kebleit előtérbe tolta. A hapsija csak nézett rám mint a zsúrkocsi közepén bekövetkezett atomvillanásra, de túl részeg volt ahhoz hogy felfogja, hogy éppen lenyúlom a nőjét.
-Pannika,-ordítottam túl a zenét- ha akarod, még kaphatsz egy pár ilyet, csak velem kell jönnöd.
Pannikának láthatóan nem volt ellenére az anyagi támogatásom kifejtése, ezért miután kitépte a kezemből a bankjegyet, és a parányi melltartójába tűzte mint valami jelvényt, mindent meg is tett azért, hogy kiszabaduljon a rácsimpaszkodó fickó izmos karjaiból.
Pannika szabadulási művelete nagy nehezen sikerült is, aztán lehúzta a hosszú combjáról a derekára csúszott miniszoknyáját, és nyomban belém kapaszkodott. Nem is volt más választása, szegénykémnek, hiszen abban a magassarkú szandálban, ami a lábán volt járni teljesen lehetetlennek tűnt.
Kivonszoltam Pannikát a csehóból néhány éhes férfiszem ádáz pillantásainak kereszttüzében, és betuszkoltam a Trabantba. A szoknyája természetesen azonnal a derekára csúszott, és láttatni engedte alig valami anyagból készült alsóját. Döntöttem. Barátság ide vagy oda, ennyi pénzért Pannika nem lesz csak úgy, simán a Lajosé.
Mikor megálltunk a tanítóház előtt, Ismét elkezdtem Pannika oktatását.
-Tudod Panni, odabenn egy srác, meg egy csaj van. Neked a sráchoz kell rögtön odamenned, és az ölébe kell ugranod, és azt kell mondanod, hogy mennyire hiányzott, meg minden. Aztán olyan intim dolgokat kell mondanod, amitől egy rendes nő, - na persze te is rendes nő vagy, csak tudod a csaj egy olyan gazdag, elkényeztetett kis liba. Szóval olyasmit kell mondanod, valami szexeset, amitől a csajszi mindjárt mindjárt elhányja magát. Érted, Pannika?
-Értem hát, ne nézz má' hülyének. Voltam ilyen csajjal is a sitten, tudom mit nem bírnak ha a dugásról beszélünk, mert baromira álszentek. Közbe majd meg vesznek ők is egy kis etyepetyéért. Buta ribancok mind!
- No akkor induljunk, mert rajtad a világ szeme! - mondtam, és kiszálltam a kocsiból.
-És a pénzem hol van?- szólt utánam Pannika nemes egyszerűséggel, és persze igaza volt. Adtam neki még két zöldhasú ezrest, és kirángattam a kocsiból.
Hangosan kurjongatva megindultunk a bekerítetlen telken álldogáló házikó felé. Csak a konyha ablakából szűrődött ki némi fény, amit máris jó jelnek tekintettem. Úgy tűnt, hogy Lajosnak sikerült kitartania a felmentő sereg beérkezéséig.
Mikor benyitottunk, a kezemmel jeleztem Pannikának, hogy hangoskodjon egy kicsit erőteljesebben..
-Mókuli?- nyávogta kéjesen- Hol vagy Árpikám? Akarom mondani, hol vagy Lajcsikám, csillagom virágom? Merre bujkálsz? Hát nem jössz a te kis cicád elé? Csak nem valami kis ribivel bujkálsz a paplan alatt?
És akkor kilépett az előtérbe a konyhaajtón Lajos barátom, aki úgy kapkodta a levegőt, mint ha mindjárt megfulladna. Olyan döbbenten nézett végig Pannikán, hogy az álla is leesett, és egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak makogott zavarodottan, és kétségbeesetten forgatta a fejét.
-Ne ..- próbált volna mondani valamit, de nem tudta befejezni, mert Pannika a megbeszéltekhez híven, no és a használhatatlan szandálja miatt is, azonnal Lajos karjába vetette formás testecskéjét. A teljesen váratlan fordulattól Lajos nem tudta egyensúlyban tartani magát, és Pannikával a karjában úgy ahogy volt, hanyatt vágódott. Pannika nem jött zavarba, ott az előszoba padlón nyomban elkezdte különféle válogatott pajzánságok rikácsolása közben kihámozni Lajos barátomat a ruhájából.
Szemérmetlenül, és pornografikusan, amihez persze kellőképpen felvillanyozhatta parányi agyacskáját a plusz kétezer forintban beígért sikerdíj.
Én akkor illedelmesen beléptem a konyhába, ahol a kockás vászonnal leterített asztalnál ott ült fal fehéren pityeregve a gyűlöletünk tárgya, a pókháló szövögető Melánia, mindkettőnk rettegett mumusa.
Csak nézte meredt szemmel az eseményeket, pontosabban a földön egy ledér nő társaságában hempergő egyetlen nagy szerelmét, és egész testében reszketett. Láthatóan azt sem tudta pontosan hogy fiu-e vagy lány, nem hogy azt hogy mit kellene ebben a helyzetben tennie. Nem volt itt sem a mamája, sem az anyósjelöltje, akitől tanácsot kérhetett volna, ezért láthatóan elveszett az események folyásában.
Nagyon örültem a diadalnak, és boldognak éreztem magam, amiért Lajos barátomat ilyen huszárosan kimentettem az örökké tartó rabságból.
Váratlan ötlettől vezérelve odaléptem Melániához, megfogtam a kezét és azt mondtam:
-Mel, megértem mit érzel. De most ne törődj ezzel, gyere szépen velem, most hazaviszlek.
Nem is hittem, hogy ilyen egyszerű lesz. Melánia azonnal felállt, elsuttogott néhány- kipróbált kocsisokat is megszégyenítő-cifra káromkodást, és légies könnyedséggel átlépett a padlón vadul szerelmeskedő Pannika háta felett.
Úgy láttam Lajos akar valamit mondani, de Pannika volt az erősebb, ráadásul vele volt még a meglepetés ereje is. Úgyhogy jó mulatást kívántam, hogy Melánia ne hallja meg, aztán úri könnyedséggel mosolyogva intettem nekik, és egy perc múlva már száguldottunk is hazafelé. Csak Pannikát sajnáltam, akit kemény ötezer forintom árán csak úgy, kipróbálatlanul Lajosra szabadítottam, de a barátságba ez még belefért.
Másnap hajnalban csörgött a telefon. Nem volt kedvem felvenni, mert ahhoz fel kellett volna kelni, de arra nem volt épp elég az erőm. Aztán a harmadik csengetéshullámra mégis feltápászkodtam, és felvettem a kagylót.
-Te kretén barom! -Üvöltött Lajos a telefon túlsó végén.-most mit mondjak Melániának? Pedig már minden olyan nagyszerűen ment, abba is beleegyezett hogy nem veszem el feleségül, csak velem maradhasson. Te ököragyú állat! Most mindent jól elrontottál, tönkretetted az életemet, te szemét alak! Vedd tudomásul hogy soha többé nem akarok hallani rólad te ..te..nem is tudom megmondani hogy mi vagy te! -és letette a kagylót.
Aztán párszor még megpróbáltam felhívni, de Lajos barátom soha többé nem állt szóba velem. Hallottam, hogy feleségül vette Pannikát, de néhány év múlva el is váltak, aztán Lajos az ország másik végébe költözött, és ott alapított újra családot.
Állítólag egy orvosnőt vett feleségül, és két szép fia is született. Az édesanyja egyszer azt mondta, hogy Lajos jelenlétében azóta sem szabad kiejteni a nevemet.
Pedig én csak jót akartam, és úgy is cselekedtem, mint aki jót akar a barátjának. Több nehéz ezresem is bánta a jóságomat, és különben is ő kért meg rá, hogy bogozzam le róla szegény Melániát. Még hogy én vagyok a szemét alak!
Hát tessék! Ez a köszönet érte, hogy az ember mindent megtesz a barátjáért, sőt még a lelkét is kiteszi! De mit kap érte? Hogy egy ostoba, és ököragyú, aki tönkretette a legjobb barátja életét. Hallatlan! Sőt, még ma sem találok szavakat hogy miként minősítsem az én Lajosom hálátlan viselkedését, amivel egy örök életre meg is sértett.
Hiába, különös az élet, és még különösebbek a sorsunk alakulásának egybeesései.
Hogy hogy jutott ez eszembe? Nos már két éve annak hogy elhagyott a feleségem egy nála tíz évvel fiatalabb, és baromi gazdag hapsi miatt. Hogy a fene vigye a jó gusztusát az ilyen átkozott pernahajdernek! Miért pont az én öregedő feleségemet pécézte ki? Mért pont az én öregedő feleségem az egy az ezerből, aki azt hiszi magáról, hogy húsz évnyi házasság után még húsz évre megfiatalodhat?
Festeni fognak nálam, és a feleségem hátrahagyott dolgait rakosgattam össze. Egy öreg és poros dobozban, néhány régi fotó között megtaláltam a hozzá írt levelet, amit annak idején Lajos nevében írtam neki.
Igen, feleségül vettem Melániát, és tizennyolc boldog és kellemes évet töltöttem vele, meg két pokoli hosszú, és borzalmas esztendőt. Azt hiszem akkor kezdődött nála a klimax, de ez senkit nem érdekelt. Engem sem.
Ebben a két évben sokat veszekedtünk, ha meg éppen nem voltunk nagyon összeveszve, akkor Melánia mindig túl nosztalgikus, és túlságosan sértődékeny volt, úgy hogy alig tudtunk miről beszélni egymással.
Én dolgoztam, ő dolgozott, mi dolgoztunk, s hogy ne legyen véletlenül se vitánk, már külön mentünk nyaralni is. Igaz, ezt Melánia találta ki, mert szerinte ez olyan bazi sikkes dolog volt, és a barátnői is ezt csinálták..
Meg hivatkozott a házaspárok közti bizalom próbájára -mit a próbájára, a próbakövére!- meg egyéb feminista baromságokra, amit egyszerűen nem volt soha sem elég erőm, sem kedvem végighallgatni. Inkább belementem. Miért ne mentem volna bele? Ha ki akar kapcsolódni, kapcsolódjon csak ki. Amíg nem más kapcsolgatja a melltartóját, ugyan kit érdekel, ha kikapcsolódik?
Aztán a nyaralása végén előállt ezzel a nyikhajjal kötött vérszerződéssel vagy mivel. Olyan csepegősen romantikus volt a Melánia által előadott történet, hogy majdnem köptem egyet, de csak nevettem egy jót.
Melánia erre -mint ilyenkor mindig is szokott- azonnal megsértődött, de olyan komolyan, hogy mire másnap hazajöttem, már összepakolt, és nyomtalanul eltünt.
Még a címét sem hagyta meg, ezért kénytelen voltam egy magánnyomozót fogadni a kiderítésére, mert már nem győztem fizetgetni a folyton hozzám jövő brutálisabbnál brutálisabb telefonszámláit. Azóta egyedül élek, és nem is kerestem mást. Minek? Miért? Főzni, takarítani tudok, mosni, mosogatni ott vannak azok a méregdrága gépek, társaságnak a tv, meg a könyvek. Na meg minden péntek este a régi jó haverok, akiket még mindig nem tudtam elég jól megtanítani ultizni ahoz, hogy elnyerjék az összes aprómat. Szóval kerek az életem így is.
Azért megvallom, nagyon rossz egyedül lenni a lakásban ennyi év után. Hiányzik nem csak a mosolya, de még a zsémbelődése is. Néha azt veszem észre magamon, hogy csak ülök, és az ajtót bámulom, és remélem hogy most, éppen most belép, és végleg hazajön…. Badarság. Csak egy reménytelen, elkeseredett, és egyre öregedő fickó merengése, aki nem akar szembenézni a valósággal. Pedig nem vagyok még vén bolond.
Hogy rendbe jöjjenek a dolgok, azt hiszem megint levelet kell majd írnom, aztán fel kell kutatnom valahogy Pannikát…