Plágium.

Mezei a lehető legbágyadtabban ücsörgött egy félpohár bor mellett a város legolcsóbb kocsmájában, ahol nincs abrosz a piszkos asztalokon, és a székek a legkisebb mozdulattól is recsegnek még egy kisgyerek alatt is.

Igazság szerint a valóság megfigyelése céljából telepedett le a rossz hírű csehó egy sarkában, de már ügyet sem vetett a pultnál ácsorgó, vagy épp egy másik kiszolgált asztal mellett ücsörgő, munkásforma emberekre.

Sokkal inkább a saját problémái jutottak eszébe az önmagában is szénsavas borból készített nedű szűrcsölgetése közben.

Mezei költő volt, illetve annak készült, de egy kötetét sem adták ki. Pedig minden versében ifjúi tűz, -(miféle tűz, inkább tűzvihar)- mély erkölcsi meggyőződés, vallásos jámborság, és alázat, no meg esztétikai tökéletesség, nyelvi virtuózitás, és markáns elhivatottság tükröződött az emberiség általános és egyetemes boldogulása, és érzelmi tökéletesedése iránt.

Szóval művész volt, amolyan igazi, született grafomán irodalmár, akit nem valamelyik egyetemen képeztek ki tollművésznek, hanem annak született, s ezt a szakma művelői közül csak kevesen mondhatják el manapság -az életpályájuk bármely szakaszában legyenek is.

Mezei jó egy évtizede költözött be a szülőfalujából a városba, mert az apja nem tudta megemészteni, hogy egyszülött fia nem érdeklődik a jószág, meg a föld iránt, hanem afféle úri huncutságokat művel, s ráadásul még a cigarettára való pénzt sem keresi meg vele.

Mindenféle alkalmi munkákat vállalt, este körmölt, hajnalban kelt. Aztán már csak írt, mert írni, és lapátolni egyszerre nem az igazi. Attól fogva egyfolytában tartozott a házinéninek a lakbérrel, egy hónap múlva a néni a villanyt is kiköttette a szobából, mert hajnalig égette a lámpát….

Három hónap múlva végre elkészült az első száz vers, amiket egy kötetbe foglalva bármelyik kiadó a nagyközönség elé tárhatott volna mindenki teljes okulására, és nem különben mindenki megelégedésére, hogy "lám, lám, vannak a honban még igazi tehetségek -(mit tehetségek, élő géniuszok)- is".

Az első kiadó mély tisztelettel beszélgetett Mezeivel a munkájáról, a második kicsit lesajnálóan nézegette a lyukas cipőjét, a harmadik jóindulatúan mosolygott, az ötvenedik kétségbeesetten ecsetelte a gazdasági recesszió hatását az irodalomra. De egy dologban mind az ötvenen ugyan azt állították, hogy bárki -bármilyen badarságot írjon is,- csak akkor lehet költő ha van elég pénze ahhoz hogy saját maga adja ki a munkáit.

Azért nem adta fel. Csak írt és írt, aztán az ablakpárkányon csiripelő veréb publikumnak alkalmi felolvasásokat tartott. Ilyenkor a házinéni is közelebb settenkedett az ajtajához, és fejcsóválva hallgatta a rímekbe szedett szavakat, amiről addig úgy hitte, hogy csak a "József Attila, meg a Petőfi ki a hogyishíják tudott így megcsinyáni".

Aztán a száz hetvenkettedik kiadó is finoman elutasította, a kétszázvalahanyadik öt percet adott neki, hogy meggyőzze arról, hogy miért pont az ő munkáit kellene publikálni. Kínos volt.

Az első három perc azzal telt el, hogy Mezei kénytelen volt bizonygatni, hogy nem ő írta az öreghalászésatengert, és az Aranyembert sem. Közben a kiadó kissé fiatalnak látszó első embere feszengve nézegette az óráját, aminek az árából mezei akár tíz év albérleti díjat is kifizethetett volna. Szerencsére az is tisztázódott, hogy egyik felmenője, sőt, egyetlen rokona sem miniszter vagy politikus, de nem is adó ellenőr.

A három perc elteltének végén, a kiadó végre kapcsolt, és fejből idézte Mezei néhány verssorát, amit vagy két hónappal azelőtt küldött el neki olvasásra, mert hogy ez így szokás. A következő egy percben a kiadó első emberéből ömlött a bátorító, és dicsérő szó, hogy "igen művész úr, az Ön munkáiban olyan élményt találtam, amiben nem igen volt részem ebben a székben, szinte bármilyen anyagot is olvastam" - meg ilyesmi.

A következő percben a leforrázásé volt a főszerep, amiből Mezei megtudta végre, hogy az emberek döntő többsége nem széplélek, és nem érdeklődik a költészet iránt, kivált az ő költészete iránt nem.

Ámbátor a főnök azt jóindulatúan elárulta végül, hogy az mégis csak segítene, ha a valóságot írná meg a verseiben úgy, hogy azt az átlagolvasó úgy élje meg, mintha vele történne a gondolati, vagy lelki folyamat, amit a véres verítékkel megkeresett drága pénzéért a könyvstandon vett tollnoki munkában éppen olvasni méltóztatik.

Mezei kedvetlenül indult haza a fővárosból a beszélgetés után, csak úgy gyalogosan, mivel vonatra sem volt pénze. A város határán váratlanul megállt mellette egy autó, amolyan luxus masina, ami nem szokott stoppost felvenni. Csodálkozva szállt be az anyósülésre, és egy pillanatra átfutott az agyán hogy neki is lehetne ilyen, persze csak ha földet művel, vagy kereskedik valamivel, de hamar elhessegette a gondolatot.

A sofőr kíváncsian megkérdezte tőle, hogy mi az a halom papír amit a hóna alatt szorongat. Kedvetlenül mondta meg, hogy a versei, amit nem olvas senki, és nem is kellenek azok valószínűleg már soha senkinek.

A következő sztráda pihenőnél a kocsi megállt, a sofőr meghívta egy kávéra, és megkérte hogy adjon el neki pár verset, szívesen megveszi. Mezei kissé lehangoltan közölte, hogy egy ezresért az egészet eladja, mert kábé ennyibe került a papír amire írta.

A sofőr olvasgatott egy kicsit, aztán elővett egy büszke tíz ezrest, felváltatta a pincérrel, és Mezei markába nyomott egy ezres címletű bankót. Aztán az albérlete ajtajáig fuvarozta, szívélyesen elbúcsúzott, és sok szerencsét kívánt.

Mezei másnap vett egy doboz erős cigarettát, és vadi új életet kezdett. Elment culágernek, mert egyébként semmihez nem értett.

Nem is írt többet, inkább könyvtárba járt, és olvasgatott. Mindent ami a kezébe akadt. Pár hónap múlva a házinéni mély megelégedésére rendezte tartozásait, és egyszer-kétszer már moziba is elment, sőt tudott egy pár új kínai cipőt is venni a régi lyukas helyett.

Aztán hazaköltözött, -szerencséjére volt hová- és beállt a családi gazdaságba. Reggel teheneket fejt, délelőtt a földeket járta az apja rozzant traktorával, de este mindig olvasott.

Az apja boldogan adta neki oda a havi bérét, amivel azonnal a városba ment, és könyveket vásárolt. Mindenki boldog volt, még a rokonok is, akik korábban szégyellték a hóbortjai miatt, de már újra meghívták a családi eseményekre is, amiken már szóba sem hozták többé a kudarcba fulladt írói, költői munkásságát. Persze nem felejtették el neki, csak udvariasan agyonhallgatták a dolgot.

Pár év múlva megnősült, gyerekei születtek, az apja meghalt, az anyja betegessé vált. Egyre többször jártak a városba ahol az anyját kezelték, s míg az orvosok dolgoztak, Ő mindig a porta melletti könyvstand előtt ácsorgott. Egy ilyen alkalommal Mezei egy verseskötetre lett figyelmes, aminek a címe valahonnan olyan ismerős volt.

A hátsó borítón egy ismeretlen, de kortársként bemutatott, sokszorosan elismert és díjazott, meg satöbbi külföldi fickó vicsorgott rá egy fotóról a legelégedettebb vigyora mögül. Belelapozott a könyvbe, és elkezdett izzadni.

Már az első sorok elolvasása után rájött, hogy a könyv azokat a verseket tartalmazza, amiket hajdan eladott annak az ismeretlen utazónak, aki a fővárosból hazafuvarozta.

A szíve ekkor már egyre hevesebben vert, a torka összeszorult, aztán elindult benne valami egészen lentről, a gyomortájékáról felfelé, át a gégéjén, szétfeszítette az ajkait, aztán kitört belőle az a valami egy szörnyűséges állati üvöltés formáját öltve.

- Be kéne tiltani az ilyen könyveket amik ezt teszik az emberrel! - mondta pár perc elteltével a termetes mentőápoló, mikor felvette a földről, és visszatette a könyvet a pultra, aztán húzott még egy jó erőset szegény Mezei kényszerzubbonyának csatján.

Hatvankét hónapig, három hétig, és két napig volt eztán kórházban, az anyja belehalt, a felesége sikertelenül öngyilkos lett, aztán egyszerűen elhagyta, a rokonai kitagadták, a bíróság a hazai szokásoknak megfelelően, -távollétében- életfogytiglani tartásdíjfizetésre ítélte.

Közben a verseskötet bestseller lett, a kritikusok, meg az esztéták szuperlativuszokban áradoztak róla, a könyvborítón vigyorgó pofát a köztársasági elnök is kitüntette, a tudományos akadémia meg díszdoktorrá meg állandó tagjává avatta.

A kötet elolvasása után egyesek kibékültek a feleségükkel, mások soha nem blicceltek többé a villamoson, de voltak akik remetének álltak, hogy vezekelhessenek az elkövetett bűneikért. Sőt, egy két év eltelte után, amikor a kötet általános iskolai tananyag lett, a rendőrök, az ügyészek és a bírák példátlan módon, több mint harmincszázalékos fizetéscsökkenést kaptak a drasztikusan csökkenő bűnözés miatt. Ezen felül néhány sztárügyvéd is kénytelen volt eladni az Audiját, a válóperek és vagyonperek számának csökkenése okából, nem említve itt a tucatszámra bezáró kis ügyvédi irodát, kamarát, speijzot, sufnit, meg gmk-t.

Mikor Mezei kijött a kórházból, a fővárosba ment, és koldus lett a nyugati aluljárójában. Napi egy doboz cigaretta, és öt-hat fröccs árát tudta összeszedni, de az pont elég volt, mivel az állandó fáradságtól amúgy sem volt képes többet inni. Egy este egy jól szituált úrtól próbált néhány forintot kérni amikor az váratlanul a nevén szólította.

Mezeikém! Maga nem erre a sorsra született - mondta,- és berángatta egy restibe. A férfi egyébként az egyik kiadóvállalat igazgatója volt, akinél egykor a verseivel kopogtatott.

Az úriember sajnálkozott egy kicsit Mezei sorsán, aztán megetette, megitatta, vett egy doboz cigarettát is, és ellátta egy sor jó tanáccsal. Azt is mondta, hogy ha egykor olyan verseket írt, mint az a külföldi sztárköltő, akkor most is képes rá, mert ezt nem lehet megtanulni, de elfelejteni sem. Írjon! Írjon életszagú, valóságos dolgokat, olyat mint régen. Lám, lám, ha nem adja fel olyan könnyen, most akár a tudományos akadémia díszdoktora is lehetne, és mindenki könyörögne egyetlen versének publikálásáért is. Ugye? Írjon, és írjon! Dolgozzon, akkor meg lesz az eredménye, mert a magyar társadalom igenis értékeli a munkát, a művészetet, a tehetséget, és a tehetséges embereket, majd meglátja hogy mennyire!

Ekkor Mezei elhatározta hogy új életet kezd, és munkához is lát. A társadalomba, és a kiadó igazgatójába vetett töretlen hittel és bizalommal ballagott be a város legolcsóbb csehójába hogy az utasításnak megfelelően megfigyelje a valóságot, a valóságos embereket és helyzeteket, és egy pohár hideg vöröset rendelt.

Leült a kocsma sarkában egy nyikorgó székre a piszkos asztalhoz, félig kiitta a drámai érzéseket és indulatokat keltően borzalmas italt, - a prolinak ez is megfelel vagy épp hogy ez kell - és gondolkodóba esett. Hirtelen minden eszébe jutott a múltból.

Az éhezés, a millió körmölés, a talpalás kiadótól kiadóig, a megalázkodások, és megaláztatások, a sorozatos kudarcok. Aztán az őrület hónapjai, évei, amikor azt sem tudta pontosan hogy hívják, és hol van.

A család elveszítése, a rokonok, a barátok elfordulása, és az anyja halála miatt újra rárontó fájdalom csak fokozta egyre mélyülő komorságát.

Sokáig töprengett maga elé bámulva, ügyet sem vetve a pultnál ácsorgó, vagy épp a szomszédos asztaloknál ücsörgő munkásforma emberekre, akik csak fél órányira meg egy sörnyire voltak az otthonuktól, meg az ágyuktól, ahol hideg vagy meleg ajkú feleségük vagy kedvesük várta őket a meleg vagy kihűlt vacsora után egy közepes szeretkezésre.

Hiába, reggel korán csörög az óra, a munka sok, a pénz kevés, az életre fordítható idő meg annál is kevesebb. Kulturális élménynek itt a kocsmárosné néhány legújabb pletykája, lelki kielégülésnek meg az, hogy telis-teli tölti a jelöletlen poharat, és becsületesen kiszámolja az összes visszajárót.

Mezei a költő, akinek soha egyetlen kötetét sem adták ki, és egyetlen versét sem publikálták, gondolataiban idáig jutva hirtelen kiitta a maradék italát, és elővette rongyos kabátjából az egyetlen vagyonát,: egy öreg golyóstollat.

Ezzel alkotta azokat a verseket amit egykor eladott az ismeretlen férfinak, és azokat is, amiket az üzletkötés utáni napon egyszerűen elégetett az albérleti szobája öreg és rozsdás vaskályhájában, mert a meleget a költők is szeretik..

Egy darabig nézte mosolyogva, az elaggott, de nemesen kopott szerszámot, aztán mocskos és bütykös ujjaival megsimogatta mint egy törékeny csontú kismadarat.

Majd egy hirtelen mozdulattal kettétörte, és az asztal közepén árválkodó üres hamutartóba dobta, mintha csak egy véletlenül eltört cigarettaszál volna.

Senkire sem nézett amikor felállt, és határozott léptekkel, köszönés nélkül elhagyta az italkimérést, ahová eredetileg a magyar valóság megfigyelése céljából tért be.

Az utcán összébb húzta magán a kabátot, mert elég hideg volt már, de mégis fütyörészni kezdett amikor elindult visszafelé az aluljáró felé vezető úton, ami sötét, elhagyott, és közismerten veszélyes volt.

Ungarn, 28. Februar 2008.
(Ez itt egy pályázati mű volt, de soha nem publikálták)