Hős kerestetik..

"Falamról eltűntek a hősök, a szelíd vándor, kék motorján kitart még." (P. Mobil)

Illetve már a szelíd vándor se tart ki,  - csak a motorja maradt, - mert egyszerűen emigrált egy olyan országba, ahol vagy a hősségből, vagy a tanult mesterségéből megélhet. Mert orbanisztán sajnos nem az a hely, ahol bármelyiket is megélhetést garantáló egzisztencia, vagy csak a mindennapi túlélés alapjának lehetne tekinteni.

Pedig sokért nem adnám, ha a nyeregben maradt volna, és azzal adna egy kis hitet, hogy igen is van még valaki aki nem hódolt be, és bármikor a csizmája alá tiporja a gazt. Hogy őszintén hihetném még  azt, hogy eljöhet még az a korszak a népem életében, amikor mindenki boldogan élheti az egyetlen életét. Mert a boldogság alanyi jog: mindenkinek jár!

A világon talán az egyedüli nép vagyunk, amelyiknek szüksége van nem csak nagypofájú vezérekre, hanem valódi, hús-vér hősökre is. Nem a példakép miatt - mert arra keveseknek van értelmezhető igénye. Az igazodási pont miatt, ami viszont általánosan hiányzik a társadalomból, és az emberek hamis, műanyag pótszereket használnak helyette. Ezért nincs ami motiválja a szabadságvágyunkat, az egyéni büszkeségünket, az igazságtalansággal való őszinte és kitartó szembenállásunkat, a csapatszellemet. Ami nem csak közösségé formálja az egyéneket, hanem intelligens, és szabad lénnyé is teszi az egyént.

Észre sem vettük, hogy bazi nagy, terelhető csordává változtunk, amit a média kolompszavával kormányoznak erre vagy arra, s a lomha, gondolkodás és gondolatok nélküli vonulások közben, bambán nézzük, ahogy társaink közben elhullanak, az árokba fordulnak. Vagy kitörnek a sorból, és messze futnak, csak mert élni akarnak. Nem akarnak hadifogoly szinten vegetálni a saját hazájukban, s nem különben menetelni sem, egy mindenki számára ismeretlen és beláthatatlan cél felé..
De ennek ellenére - akár elfut akár marad - senki sem kérdezi hol van a cél, és mi az egyáltalán? Nem különben kik, és hányan érnek majd oda? Megéri-e a sok veszteség, és ártatlan áldozat a  célba jutást?

Emiatt a kollektív érdektelenség, és bárgyúság miatt remélem, hogy egyszer majd vissza tér a szelíd vándor, és visszaül arra a biciklire. Felbőgeti a motort, aztán kilő, és az élre tör hogy mindenki lássa, és átvezet minket a legrosszabb utakon is, hogy a végén mindenki tábortüze mellett megpihenjünk, és közös célokat tervezzünk. Nevetve vagy hajba kapva, de másnap, szép és nyugodt álmainkból ébredve, együtt, ugyan azon az úton tovább indulva. Hogy végül oda érkezzünk, ahova mi mindannyian el akarunk végre jutni.
Minden adott hozzá. Már csak egy hőst kellene valahogy ide csalogatnunk...