Az angyal csókja.

Pár évvel ezelőtt, egy csendes, késő tavaszi estén történt. Épp a világmegváltással kapcsolatban felmerült aktuális gondolataimat próbáltam elszántan a számítógép virtuális örökkévalóságába szuszakolni, amikor hirtelen mocorgást hallottam a sarokból.

Az első pillanatban azt hittem, hogy a kutyám, vagy a feleségem macskája lopakodott be az udvarról, ám amikor odapillantottam, nem láttam semmit. Rosszat sejtvén, felkapcsoltam a lámpát, de csak az öreg padlóvázát láttam a neszek helyén, ami szokásához híven, mereven álldogált csendes magányában, és láthatóan esze ágában sem volt mocorogni, vagy hangot adni.

Azt gondoltam, hogy hallucináltam, ami megesik az olyan korosodó firkászokkal mint amilyen én is vagyok, ezért lekapcsoltam a lámpát, és visszaültem a gépem elé a világot megváltó gondolataimmal.

Akkor az előbbi nesz irányából, abból a sarokból, ahol csak a jó öreg padlóvázám álldogál magában, valaki azt mondja nekem: Barátom! Csak így, profánul. Majdnem kiestem a karosszékből persze, mert úgy megijedtem, még akkor is, ha barátjának nevezett valaki.

Mert ebben a mai, urambátyámmagyarvagyok világban a barátaiban sajnos végképp nem bízhat az ember.

Mikor erőt vettem magamon egy pár pillanat múlva, a hang irányába fordítottam a fejem, és legnagyobb meglepetésemre egy alakot láttam kilépni a sarokból. Emberi alak volt, de nem volt arca, csak sima gömbölyű feje, a kezei nem ujjakban végződtek, csak hosszúkás alakú tenyerekben, sőt ruhát sem viselt karcsú alakján, mivel valójában értelmezhető teste sem volt, mert az alakját tulajdonképpen egy tompa kék színben vibráló fény, vagy energiamező alkotta.

Szóval, levegőt venni is elfelejtettem, a cigarettám a számból a papucsomba esett, de nem csak az ilyenkor teljesen normálisan jelentkező fájdalmat, hanem az égett emberi bőr jellegzetes szagát sem éreztem. Görcsösen kapaszkodtam a szék karfáiba, és a jóistenre gondoltam, akivel a kapcsolatom nem volt mindig szép, és felhőtlen, pontosabban nem volt semmilyen sem.

Meggyőződésemmé vált, hogy a halál személyesen jött el értem, s úgy gondoltam, hogy ha már mennem kell, még egy gyors számvetést megér a földi pályafutásom.

Gondolataimban újra kisgyermekké váltam, igen vásott, rosszcsont kölyökké. Emlékszem, ebben a korszakomban semmi érdemlegeset nem tettem, ha csak a cipőbefűzés, és a szobatisztaság tárgykörébe tartozó, tartós, és kitartó munkásságom során elkövetett dicséretes cselekedeteimet nem tekintem annak.

Aztán én is kamasz lettem, sportoló, de nem lettem világbajnok, sőt még országos bajnok sem, tanulgattam, de sohasem voltam kitűnő, hacsak az iskolakerülések gyakoriságával és mértékével ki nem tűntem a szerintem néha stréberkedő társaim közül.

Már akkor is írogattam, de egy-két megyei lapban való publikációnál, meg az éppen akkor ügyeletes legnagyobb helyi irodalmárok jóindulatú mosolyánál nem jutottam messzebbre.. Szóval nem voltam rájuk veszélyes már akkor sem, és lehet hogy soha nem is leszek az.

Aztán felnőtt lettem, lányok, asszonyok, egyszóval nők elcsábításával foglalkoztam leginkább (de Uram most is kérlek, add, hogy senki ne szenvedjen maradandó lelki károsodásban emiatt!).

Közben dolgoztam is, az építőiparban kezdtem, aztán gépgyárban, színházban folytattam, de voltam újságkihordó, táviratos postás, dunai matróz, külsős újságíró, de sehol sem találtam meg azt, amit kerestem.

Hogy pontosan mit is kerestem, és mit nem találtam meg, azt sajnos nem tudom. Azt hiszem csak a génjeimben lapuló valami hajtott minduntalan, mint egy ámokfutót.

Akik jobban ismertek, erre azt mondták hogy soha meg nem nyugvó lélekkel vert,- vagy áldott meg a sors.

Azt hiszem nem tudták hogy csak a rossz, a legrosszabb vér hajtott, hajthatott bűnökön, szennyen, és véres kenyértöréseken át a semmibe, ahova jutottam, és ahol most is vagyok.

Aztán lett három feleségem, akik gyorsan vették fel, és még gyorsabban dobták el a nevemet, és lett még négy csodálatosan szép gyermekem. (Többről nem tudok.)

A családi drámák, és az állandó bolyongásaim nem voltak kifizetődők, ezért szegény maradtam, ami nem zavar eléggé ahhoz hogy csak egyszer is siránkozzak miatta.

Közben voltam munkanélküli, politikuspalánta és biztonsági őr. Csak elégedett nem voltam soha, ezért lehet hogy boldog sem lehettem egyetlen pillanatra sem, pedig a szerelem is többször rám talált.

Ó, a szerelem, az a furcsa kötődés, ami zsongítja az agyat és a lelket, miközben folyton aggódva baljós jeleket kutatva várod az elkerülhetetlent, a szerelem végét, mert tudod, hogy semmi sem tarthat örökké. A szerelem meg különösképpen nem, azért néha mégis azt reméljük, hogy talán mégis. Csak most az egy szer, csak nekünk…….

Aztán rádöbbensz, hogy a szerelem olyan balgává tesz, hogy még saját magad is kiröhögöd, aztán elveszi az önbecsülésed, de mégis megéri, mert csodálatos dolog balgának, ostobának és semminek lenni, akit nem érint a világ folyása. Csak kiábrándulni, elbúcsúzni ne kellene soha, mert mindahányszor rettenetes a feleszmélés.

A feleszmélés a szerelemből persze nem más, mint a csalódás pillanata, ami sokkal rosszabb mint az elmúlás, ezért sokan inkább meghalnak, minthogy elviseljék a fájdalmat. Én nem haltam meg, még egyszer sem…..

Inkább világcsavargó lettem, bejártam Európa minden zugát. Ott is kerestem valamit, de csak azt láttam, amit itthon is láttam már azelőtt. Nem volt miért tovább maradni, eljöttem, és kiábrándultan kerestem itthon egy zugot, ami befogad, elfogad, megtűr. Ilyen a családom, -óriási szerencsémre.

Közben valamiért csak írtam, csak írtam, aztán mindent összetéptem, aztán megint írtam, és valamit kerestem a sorok között, amit soha nem találtam meg.

Lehet hogy megtaláltam, csak nem jöttem rá? Kár hogy ezt majd csak akkor tudom meg, miután kimérték rám a megfelelő büntetést a túlvilágon, mert igazság szerint jótettekkel nem dicsekedhetek. Olyanokkal kiváltképpen nem, amik megmenthetnének a pokoltól, ami bizonyosan már jó alaposan be van fűtve nekem. Itt van értem ez a furcsa angyala, vagy pedellusa, vagy mi a fene ez.

Szóval, egy hiábavaló életút után megtörten, de a megváltoztathatatlanba beletörődötten, a semmibe lógatott lábbal néztem a jövevényt, és már nem is volt olyan meglepő hogy itt van.: A semmi az űr maga. Aki pedig a semmiben él, vagy abba ér, az előbb, vagy utóbb találkozik egy ilyen szerzettel, hiszen ezeknek a lényeknek az űr -vagy a pokol- a természetes lakhelye.

Alig tudtam kinyögni egy két hangot, azért valami elkínzottan artikulált nyögés féleséggel tudattam, hogy látom őt, és akár mehetünk is. De a lény nem mozdult, csak villogott ott a sarokban mint egy elfuserált fantasztikus horrorfilm UFO alakja. Egy két végtelenül hosszú perc után ismét megszólalt az angyal. Ám ez már egy hozzám intézett kérdés volt: mit csinálsz barátom?

Lassan oldódva elhebegtem egy két szót arról, hogy dolgozom, hogy írok valamit. Kisvártatva a lény ellépett a sarokból, és a számítógépem monitorához hajolt. Aztán olvasgatott egy kicsit, de úgy, hogy tíz másodperc alatt az összes számítógépen levő munkámat elolvasta. Nem nagy ügy az angyaloknak az ilyesmi, különben is csak kétezer hatszáz oldal volt, mert nem volt túl termékeny az írói munkám. Aztán csak annyit mondott, hogy nem rossz, aztán visszalépett a sarokba és tovább villogott.

Megint eltelt egy perc, közben némán néztük egymást. Én féltem, ő meg biztosan nem, mert mitől is kellett volna félnie. Akkor elszántam magam, és megkérdeztem, hogy most mi lesz. Azt mondta mély, de emberi hangján, hogy semmi. Az van, és az is lesz mindig: a semmi.

A valamit meg vagy az isten adja, vagy meg kell alkotni. Vésd ezt jól a fejedbe -mondta kioktatólag. Persze az ilyenfajta magasröptű bölcsességekből már eleget hallottam, de engedelmesen bólintottam. Még véletlenül sem akartam felbőszíteni, hiszen szerettem volna a másik szobában alvó gyerekekre még egy utolsó pillantást vetni. Elvégre lehet, hogy a földi vélekedésekkel ellentétben a túlvilágról nem láthatom majd őket.

Mi a te munkád a földön?-kérdezte váratlanul. Csak írsz, vagy beszélsz is? És úgy beszélsz ahogy írsz, vagy másképp mindkettőt? Azért írsz mert gondolkozol, és fel kell jegyezned a gondolataidat hogy el ne vesszenek, vagy azért írsz hogy szórakoztasd magad és másokat? Bölcsességeket, vagy bugyutaságokat írsz, vagy csak írsz minden félét ami eszedbe jut?

Igen, nem, nem feltétlen, nem egészen, természetesen, hellyel-közzel,- próbáltam gyorsan válaszolni, szinte meg sem várva a kérdés végét, de csak áradtak belőle a kérdések, meg sem hallotta a hangomat. Azt hiszem ha arca és szája lett volna, közben kajánul vigyorgott is volna, hiszen a kérdéseire egyetlen író, vagy költő sem tudna őszinte, épkézláb választ adni.

Hiszen az írás a betűk ismeretén, és lerajzolásán túl már nem tudomány, amit egyetemen vagy bárhol meg lehetne tanulni, az sokkal inkább egyedi adottságok, és belső kényszerek tükröződése egy egy jobb, vagy rosszabb alkotásban.

Értelmet meg mindenben lehet találni, ezért miért pont az én írásaim, vagy bárki más írásai lennének zagyvaságok. Talán nem is olyan bölcs ez az angyal, gondoltam, és kezdtem teljesen magamhoz térni a megjelenése miatti dermedtségből. 

Mivel már az sem volt olyan nyilvánvaló, hogy miért pont engem látogatott meg, elhatároztam, hogy valahogy dialógusra kényszerítem.

- Szereted hajnalonta a madárhangokat hallgatni? - ezt úgy kérdeztem, mintha nem is volna lényeges, csak hogy én is mondjak valamit. Az angyal egy kicsit gondolkodott, aztán megkérdezte hogy miért vagyok erre kíváncsi.

Nem vagyok olyan kíváncsi, mint amilyennek látszom, -válaszoltam - de a kérdésemre adott válaszod sok dolgot elárulhat rólad. Például azt hogy jól alszol-e, hogy egyáltalán van-e hajnal abban a világban ahol élsz, és egyáltalán vannak e madarak, hangok, vagy bármik, amikben néha gyönyörködhetsz.

- Ez csak a környezetemre vonatkozó információk egy része, -mondta hirtelen, és egy kicsit feljebb emelkedett a mennyezet irányába.

Ekkor kicsit megijedtem, mert nem tudtam hogy ez az izgalom, vagy az érdeklődés jele ezeknél az angyal féle teremtményeknél, azért meg kellett kockáztattam még egy puhatolózó kérdést.: És a horgászattal hogy állsz? Vagy inkább a vadászatokat kedveled? Vagy egyiket sem?

A lény éktelen nyikorgásba kezdett, viszonylag gyorsan fel le repkedett a padló és a mennyezet között. Azt vártam, hogy egyszer csak hirtelen rám veti magát, és fuccs a gyerekeimtől való búcsúzkodásnak. Azonban nem így történt. Szerencsémre.

A lény lassan lenyugodott, visszaereszkedett a padlóra, és megszólalt. 

- Barátom, te biztosan félsz, azért kérdezel ilyen butaságokat,-pedig nem akarlak bántani. Csak azért látogattalak meg, hogy megnézzem miért ücsörögsz éjjel nappal azelőtt a masina előtt, ahelyett hogy játszanál egy kicsit. A gyerekeiddel, a barátaiddal, de akár idegenekkel is. Most elolvastam a dolgaidat is, és elszomorodtam hogy milyen komoly vagy. Semmi pajkosság, semmi humor, csak száraz ostorozás és siránkozás. Ettől nem leszel olyan mint Hamingway, de még olyan sem mint Ginsberg. Pedig mind olyanok akartok lenni, ne tagadd!

Nos, azt kell hogy mondjam, ezekért a munkákért kár volt eldobni magadtól az összes életörömöt. A tények persze makacs dolgok, de csak ezeket papírra vetni nagy butaság. Legalábbis akinek nincs szüksége igazolásokra, és önigazolásokra, az nem ír így ahogyan te is.

Meg kell hogy mondjam azt is, hogy szerintem az egész eddigi életed alatt megírt munkáid egyszerűen egy fabatkát sem érnek! Még hogy könyv! Gondolat! ha-ha-ha

Ha tudnád hogy egyik másik írásod hány hátsófertájat érintett! Hány tűnt el olvasatlanul a pöcegödörben! Azt hiszem ha tudnád, akkor most ezt el sem kellett volna mondanom. Törődj bele. Nem vagy te géniusz.

Az viszont egy kis csoda, és meg kell becsülnöd, hogy mégsem vagy egy elveszett lélek, ezért ideje volna most már adnod valamit másoknak is abból amit láttál, és amit tudsz. Persze nem bölcseleteket, meg metafizikai ökörségeket, hanem valami igazán használhatót, amit kicsi, nagy, bölcs, és bolond is ért, és szeretni tud.

Ezért azt mondom, ne traktáld többé az embereket azzal, hogy ki, hol mit lopott el, vagy hogy ki, hol és miért halt meg, inkább játssz egy kicsit!

Felejtsd el a napi híreket, az uralkodó irodalmi meg politikai széljárásokat. Aztán írj, és írj, meglátod menni fog ez. Amíg nem tanulsz meg játszani, addig a munkád nem válik, nem válhat igazivá, csak az marad, ami most: kenyérkereső, - és nehéz foglalkozás. Semmi.

Ha azt állítanám hogy még soha senki nem minősítette így le a munkáimat, az nem volna igaz. De ilyen nyersen és tiszteletlenül még senki nem beszélt velem.

Kezdtem mérges lenni. Olyan mérges, hogy nem is tudtam mit mondani újdonsült kritikusomnak. A hamutartót nem vághattam hozzá, mert nem volt teste, és ugyanezért ütlegelni sem volt semmi értelme, a rendőrséget sem hívhattam rá, sőt nyilatkozatkampányt sem tudtam volna rázúdítani valamelyik bulvárlap hasábjain, ezért teljesen kiszolgáltatottnak, tehetetlennek, és alárendeltnek éreztem magam. Még az újságíró szövetségben sem bízhattam.

-Tudom mit gondolsz most,-folytatta szelíden,- de én megbocsátok neked. S hogy lásd mennyire szeretlek, adok neked valamit, amit csak kivételes esetekben szoktam egy fejletlen civilizáció egyedének ajándékozni.

Azzal hirtelen előttem termett, fölém hajolt, és az arcomhoz nyomta a kerek energiafejét. Olyan érzés volt mint egy villamosszékben végrehajtott kivégzés, vagy ezer tetanusz injekció egy dózisban, és egy helyre beadva, vagy amikor egy, a normálisnál többször nagyobb elefánt tapos az ember fejére, és dzsiggel rajta egy kicsit.

Szóval csillagokat láttam amikor magamhoz tértem, szédültem és hányingerem is volt, a kezeim zsibbadtak a lábfejem iszonyúan égett, mert ráesett a számból az égő cigaretta, és szinte beleolvadt a húsba. Pokoli volt.

Mikor megpróbáltam felállni, elvágódtam, és még a fejemet is jól bevertem abba az átkozott padlóvázába. Aztán a padlón végigkúszva jutottam el a hálószobába, ahol a feleségem az igazak álmát aludta. Mikor nagy nehezen felébresztettem mentőt hívott, és hosszabb időre kórházba kerültem.

Az arcomon azóta sem múlt el az égési seb, aminek keletkezési körülményeiről nem tájékoztattam az orvosokat, bár arra nagyon is kíváncsiak voltak.

Ettől függetlenül gyorsan megállapították, hogy súlyos számítógép-függőségben szenvedek, és az ominózus eszméletvesztéses balesetem is az agyam túlterheltsége miatt következett be.

Sokáig kezeltek, amit úgy kell elképzelni, hogy teli tömtek egy csomó gyógyszerrel, és még tv-t sem nézhettem. Pontosabban azt azelőtt is csak ritkán néztem, de míg a kórházban voltam mindent elkövettem azért, hogy számítógép, vagy tv közelében lehessek, lehetőleg egyedül, és sötétben.

Egyszerűen az angyallal akartam még egyszer találkozni, mert elfelejtette megmondani, hogy mire és hogyan használjam azt amit adott. Írni azelőtt is, enélkül az ajándék nélkül is tudtam, csak más szemmel láttam, és más értékek szerint minősítettem a világomat.

Ma már tudom, hogy az ajándék, amit a megrázó erejű csókkal kaptam, nem más, mint egyfajta tudás, aminek semmi köze a kandidatúrákhoz.

Egyszerűen olyan alapkérdések, és az ezekre adható logikus válaszok halmaza (ezek kerültek be az agyamba), amit bárhol, bárki feltehetne az élet értelmét kutatván, de valamiért nem teszi meg soha senki sem.

Természetesen tudom azt is hogy miért nem, és az ide vonatkozó összes miértet is tudom, pedig soha sem hallottam róluk azelőtt.

Attól, viszont hogy tudok olyan dolgokra is válaszolni, amit soha meg sem kérdeztem, vagy meg sem kérdeztek sem tőlem, sem mástól, se jobb ember, se jobb író nem lehetek, viszont örök terhet jelent hogy mit csináljak a tengernyi soha fel nem tett kérdéssel, amik alapjaiban változtathatják meg az ismert, és a még ismeretlen világot. Sajnos az angyal ezzel a dilemmával úgy tünik örökre magamra hagyott, és ma sem tudom hogy mit kezdjek az agyamban kavargó idegen gondolatokkal.

Noha az angyal történetről máig senkinek nem beszéltem, az orvosok már akkor azt mondták hogy feltehetően végérvényesen megbolondultam, amin majd a családom szeretete talán enyhít egy kicsit, de már soha nem leszek a régi önmagam. (Bumm neked írói pályafutás!)

A feleségem ettől sírdogált egy kicsit, aztán magához ölelt mint egy gyermeket, és hazavitt. Nem éreztem hálát, csak mély meglepődést. Elvégre a huszadik század végén, Magyarországon éltem, és tudtam, itt ez már nem szokás.

Azóta a rokonok karácsonyra csokit, és nem pálinkát hoznak nekem, a gyerekek húsvétkor engem is mindig meglocsolnak, hátha örülök neki. Hát bazira utálom mind a kettőt! Azért mosolygok, mert nem ők a hibásak.

Azóta évek teltek el, s már csak néha várom az angyalt, hogy újra megjelenjen. Olyankor odaülök a számítógép elé, bekapcsolom, aztán leoltom a villanyt, és csak várok. Olykor-olykor írok is ezt azt. Persze semmi aktuálisat, csak meséket felnőtteknek, és felteszem az internetre, hátha elolvassa és megérti valaki.

Beszélgetni-bár régebben sem nagyon szerettem- már nem szoktam, inkább csendben hallgatom ha hozzám beszélnek. Persze nem azért nem szólalok meg, mert bolond vagyok, -bár ma is ez az orvosom hivatalos álláspontja,- hanem csak azért nem diskurálok, mert félek hogy elárulok valamit abból, amit talán még nem volna szabad.

Átkozott egy titok ez, hiába angyaltól való….

Utóirat:
Elhatároztam hogy ha újra meglátogatsz, és nem beszélsz velem tisztességesen, kísérleti alapon hozzád vágok valami nehezebb tárgyat! Aztán majd meglátjuk mi lesz……..

Ungarn, 25. Februar 2008.