A börtön illata.

Sárosi nem volt egy igazi bűnöző, inkább csak egy szerencsétlen flótás, akit ráadásul még rossz ábrázattal is vert meg a sors. Olyannal, amit az emberek a rovott múltú, mindenre elszánt gazfickóékkal társítanak, mert nem tudják, hogy azok általában kedves, mosolygós, illedelmes, no meg felettébb intelligens, és kellemes, vagy angyal arcú emberek.

Sárosi már elmúlt negyven éves, amikor az utcára került. Már nem volt családja, mert miután a gyerekek leérettségiztek, az asszony is kirepült velük. Csak úgy, köszönés nélkül, ahogy ez manapság szokás. Aztán a válóper után elárvereztette a lakást, a maradék maradékát meg megkapta Sárosi, hogy azzal kezdjen új életet.

Már ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a pénz ahhoz is kevés volt hogy egy év albérleti díjat kifizessen belőle, nem hogy abból egy új élet alapjait megteremthette volna.

Pedig nyilván ezt várták tőle. A család, a rokonok, a munkatársak, a társadalom, de még a sarki zöldséges is. Hát nem sikerült! Van ilyen történet, sőt egyre több…….

Persze Sárosi volt érte a hibás. Sem eszes, sem ügyes gyerek nem volt, -van ilyen is állítólag, bár ezt nem ismerik el azok, akiknek kellene- ezért tanulni sem tudott. Pedig az apja ütötte, verte, hogy legalább szakmája legyen az istenadta kölykének. Nem lett.

Persze Ő volt a hibás, egyértelműen. Pedig ha mondjuk lecserélte volna egy két meghatározó génjét, mindjárt jobban mentek volna a dolgai! Nem tette az ebadta, pedig nyilván lett volna rá lehetősége a néptudat  szerint, ezért kirúgták a szakmunkásképzőből. Mindent összevetve, ezekből a tényekből kiindulva, bármelyik tudós elme megmondhassa, hogy ez a Sárosi már kamasznak is egy nagy gazember volt!

Aztán elment a vagongyárba segédmunkásnak. Megnősült, elvett egy szövőnőt, aztán szép sorban jött két gyerek. Aztán a munkássors. Albérleti uzsora, néhány berúgás a barátokkal, a szocialista gazdaság totális csődje, infláció, öröklés, lakáskölcsön, küzdelem a részletek pontos kifizetéséért. Ezek voltak az életrajzi adatait, és sorsának jelentősebb állomásait leginkább meghatározó fogalmak. Azért ő sosem panaszkodott, tette a dolgát, ahogy mások is a magukét.

Az asszony közben elhidegült tőle, előbb csak valami idegennel csalta meg, aztán egy távoli, aztán egy közelebbi szomszéddal. Végül az összes idegennel, és az összes szomszéddal, akivel meg mégsem, az magára vessen, hogy kimaradt a buliból.

Sárosi úgy tett mintha nem érdekelné. Persze undorral feküdt minden este az asszony mellé, de a gyerekek nem tudhattak meg semmit.

Hogy így legyen, minden nap legalább kétszer imádkozott érte, hogy ne tudjanak meg szegények semmit az anyjuk viselt dolgairól, mert azt gondolta, hogy a gyerekek nem olyan modernek, hogy olyannak fogadják el az anyjukat amilyen: közönséges, alpári, romlott nőnek.

Aztán mikor a kisebbik lány is leérettségizett és elköltözött, végre elváltak. Sárosi életében először sírt, amikor kimondta a marcona, egyébként láthatóan és stílusából pontosan érzékelhetően femin soviniszta bírónő az ítéletet. Persze nem bánatában zokogott, mert a jó magyar ember olyankor leginkább röhög, vagy egyszerűen csak leissza magát a sárga földig, vagy ilyesmi.

A lakás árából kifizették a bankot, a közjegyzőt, az illetéket, az adót, és ki tudja még hogy mi mindent, amit egy keserves, és egy másik, de nem olyan keserves élet munkájából az állami sarcba be kellett fizetni. Aztán elosztották maguk, és a gyerekek között a maradékot.

Sárosi egy jellegzetesen magyar élet, és a nem kevésbé tipikus, a két keze munkájával felépített élete és egész fizikai környezete után járó százhetvenezer forinttal a zsebében a családi házából albérletbe költözött, amiért potom havi negyvenezret kellett havonta legombolnia.

Egy panellakás kisszobáját bérelte, konyha és fürdőszoba használattal, ami még ötezret ért volna a tulajnak, de végül sikerült mégis lealkudnia. Egyszer az életben valamiben neki is szerencséje volt hát.

A főbérlő egy hetvenes néni volt, aki állandóan azt szajkózta, hogy a kocsmai haverokat, meg a nőit nem viheti fel a lakásba, mert ez egy tisztességes, rendes, tiszta ház. Viszont az némileg ellentmondott a tulaj eme állításának, hogy fürödni, főzni, mosni, egy héten csak kétszer lehetett.

Nem tiltakozott, tudomásul vette, mert azt gondolta, hogy lehetne rosszabb is. Lett is.

Alig néhány hónap múlva kidobták a munkahelyéről. Nem azért mert rosszul dolgozott, vagy keveset, éppen csak nem volt többé rá szükség, mert csődbe ment a vállalat.

Pár hónapig munkát keresett, de nem talált. A házinéni közben folyton azt mondogatta, hogy ez lehetetlen, hiszen aki keres az talál magának Magyarországon munkát, mert azok az okos emberek mind megmondták a tévében, és megírták a megyei újságban is. Az meg nem hazudik, ezért már több évtizede hűséges olvasójuk, mert onnan tudja az igazat. Az ottani újságírók gondolnak még a nyugdíjasokra is. Nyugdíjas kedvezményt harcoltak ki egy csomó boltban, ahol ő ugyan nem vásárol, de ilyen rendes népek azok. Nem hazudnak!

Közben tél lett, és cudar hideg volt. Normális ember az utcára sem ment ki, ha nem volt muszáj, de Sárosi annak ellenére minden nap elballagott a mindenható munkaügyi központba, hogy hátha talál valami állást.

Persze miért talált volna, közel az ötvenhez, szakma, érettségi nélkül, egy istenverte betörőpofával megáldva. Aztán mikor elfogyott a pénze, az istenfélő, tiszta rendes házban nem kapott lakbérfizetési haladékot, mehetett az utcára.

Nem voltak testvérei, a szülei rég meghaltak, nem volt hová, kihez mennie. A polgármesteri hivatalban aztán egy készséges nő elküldte a hajléktalanszállóra, amit a városi társadalom szemérmesen, és előrelátó bölcsességgel a város területén kívülre helyezett, hogy lehetőleg onnan még dolgozni se tudjanak csak úgy bejárni a még fiatalabb, ezért a sorsuk jobbrafordulásában még joggal, és alappal reménykedő balsorstulajdonosok sem.

A szállón kapott egy tábori ágy emeletén egy fekvőhelyet, a szociális munkásnak beöltöztetett verőlegény -pardon, szakképzett biztonsági őr- pedig közölte, hogy az értékeit soha ne tegye ki a zsebéből, mert nem vállalnak érte semmilyen felelősséget.

Sárosi ettől fogva ruhástul aludt ha tudott a borzalmasan büdös -pedig csak csak emberszagú- tömegszálláson, és félt mindenkitől.

Pár nap múlva bement a városba. Munkát megint csak nem talált, pedig egy járókelőtől még az újságját is kölcsönkérte, hátha van benne valami. Nem volt.

Aztán miközben céltalanul ődöngött a gyerekkora és ifjúsága helyszínein, egyszer csak egy olyan leginkább pincérek által használt vastag, fekete pénztárcát pillantott meg a járdán heverni. Csak úgy hevert ott, mintha valaki elhagyta volna.

Látszott, hogy degeszre van tömve, és sokkal több pénz van benne, mint amit ő egy élet munkája után birtokolhatott. Gondolkodás nélkül lehajolt, felkapta, bedugta a kabátja alá, és rohanni kezdett.

Mivel nem volt az ilyesmihez hozzászokva, egy pár lépés után ki akart ugrani a tüdeje, és fel akart robbanni a feje, de csak rohant tovább. Aztán szembetalálkozott egy nővel.

Jól öltözött, úri dáma volt, aki csak milliókért adja el a testét bárkinek. Mielőtt egymásnak ütköztek volna, a nő hirtelen félrelépett előle. Úgy tűnt, mintha megijedt volna a rohanó Sárositól, persze az is lehet, hogy csak ki akart térni előle.

Aztán a dáma a gyors mozdulattól, vagy a jeges aszfalt miatt, neki ütközött a járda mentén húzódó alacsony védőláncnak, és elvesztette az egyensúlyát. Ettől a következő pillanatban úgy repült ki a járdáról, mint egy könnyű, tehetetlen szalmabáb. Reptében még sikoltott, aztán koppant, nyekkent, és elterült az úttesten, alig fél méterre egy arra járó helyi busz előtt.

Sárosi megtorpant, és látta, hogy a jármű maga alá teperi a nőt, hallotta a fékek csikorgását, az utasok riadt zúgását, és látta hogy itt már semmit sem lehet tenni.

Az az ökör várostervező, aki ezt a balesetveszélyes láncot tervezte, persze nem volt sehol, hogy kiadósan fenékbe billentsék, és pellengérre állítsák. Sőt, az mit sem tudott arról a távoli, meleg irodájában, hogy a drága pénzért tervezett védőlánca éppen megölt egy embert.

Sárosi nem tehetett semmit, rohant hát tovább. Néhány sarokkal odébb aztán befordult, lelassította a lépteit, és elővette a zsákmányolt brifkót.

Egymillió volt benne húsz-ezresekben, meg vagy százezer tízesekben, meg apróban. Meg igazolványok, jogosítvány, bankkártyák.

Milyen ostobák az emberek,-gondolta,- hogy együtt tartják az értékeiket a papírjaikkal. Talán éppen azért, hogy amikor előveszik az irataikat, látható legyen, hogy pénzük is van elég. Hogy tehetősek, és nem akárki fiai! A pórnép meg hajlong, és bókol. Az ostobák!

Sárosi kivett egy ezrest a pénztárcából, azt a nadrágzsebébe gyűrte, a tárcát kopott kabátja belsőzsebébe csúsztatta, és még zakatoló szívvel elballagott a közeli kocsmába. Rendelt, és ivott. Megivott egy fröccsöt, aztán még egyet, és még egyet addig, míg már nem remegett a keze, és nem kocogtak már a fogai a pohárszélén a a reszketéstől.

Közben a nőre gondolt, aki talán az ő hibájából esett az átkozott busz alá. Minduntalan csak arra tudott gondolni, hogy ebből még nagy gond, újabb gond lehet! Sőt! Lesz is, amilyen mostanság a szerencséje!

Aztán elhessegette magától a baljós gondolatokat. Aztán még egy italt rendelt, és azzal nyugtatta magát, hogy szerencsére a pénz az újrakezdéshez már megvan. Mert abban biztos volt, hogy újra fogja kezdeni az egész életet. Először is szerez egy albérletet, meg egy autót. Sosem volt kocsija, de arra már régen rájött, hogy autóval könnyebb munkát szerezni, ezért könnyebb megélni is.

Aztán meg egy pár jobb ruha is kellene, mert a régieket a hajléktalanszállón az első órában vagy ellopták, vagy elkunyerálták a nála régebben ott lakó szerencsétlenek.

Közben dél lett. Két férfi tévedt be az ajtón, odaálltak a pulthoz, nevetgéltek, iszogattak, ugratták egy kicsit a csapos nőt. Aztán az egyik alaposan végignézett Sárosin, - aki nyilván idegen volt itt- és nevetgélt tovább.

Miután a két férfi távozott, pár perc múlva megjelent hat vagy hatvan rendőr, és Sárosit a földre teperték. Bár ellenállás nélkül tűrte hogy tegyenek vele amit csak akarnak, azért közben még kettőt hármat belerúgtak. Nem jajdult, csak nyögött, amikor a hatóság bakancsa a bordái közé hatolt. Ezt a puhányságot a hatóság nem túlságosan értékelte, mert azért is újra meg újra belerúgtak, -had szokja!- míg végül a kezét természetellenes pózban hátracsavarták, és erősen megbilincselték.

Aztán felrángatták a földről, és az egyikük közölte, hogy valaki látni vélte, hogy a nőt a busz elé lökte, ami ugye gyilkosság, és a sitten fog megrohadni.

Csak a kocsiig rugdosták még, aztán csak gumibottal, és ököllel verték, hogy ismerje be a gaztetteket amiket elkövetett, mert ők mindent tudnak már róla, még azt is amit nem is sejt!

Az ütlegek közben Sárosi csak arra gondolt, hogy ez rutineljárás, mindenkivel pont így esik meg, Pont oda kerül a kék folt, pont az a foga lazul meg, pont azt a bordáját törik el mindenkinek. Hogy nem tartotta helyénvalónak a bánásmódot, az akkor és ott senkit sem érdekelt.

A rendőrségen végül megtalálták nála a pénztárcát, a pénzt, és az iratokat. Mikor megkérdezték tőle, hogy honnan szerezte, megmondta az igazat. Találta az utcán, a járda közepén hevert, csak felvette, és elszaladt vele. Miért ne tette volna, hiszen éhesebb, és szegényebb volt a koldusoknál is.

Tóth IV. őrmester azonban Sherlock Holmes magyar reinkarnációja volt, ezért őt nem lehetett ilyen mesébe illő válaszokkal felültetni. Mi az hogy valaki csak úgy talál egy pénztárcát az utcán, több mint egy millió forinttal bélelve, amikor ő még sosem talált?

Ez a történet nyilván lehetetlen, hiszen a személyes tapasztalatai között még nem volt ilyen esemény. Márpedig ő mint tapasztalt rendőr, csak a tapasztalataira hagyatkozva ítéli meg az igaz, és a hamis dolgokat. Elvégre ma is ezt a gondolkodást tanítják minden rendes bakteriskolán.

Sárosi tehát hazudik. Aki viszont hazudik a rendőrnek, az bűnöző. Aki bűnöző, az lop. Aki lop, annak nem kerülhet a birtokába a büntetőtörvénykönyvbe nem ütköző módon ennyi pénz. Sárosi tehát logikus, hogy hazudik, mert bűnöző, és lopott is. Sőt visszaeső is, mert már biztosan lopott máskor is. Tóth IV. őrmester nagy élvezettel tárta Sárosi gyanúsított elé a hatóság közvetlen, és közvetett bizonyítékait a szörnyű bűn elkövetéséről. Attól sem jött zavarba, hogy tanukat nem tudott megnevezni, mert az Hungáriában a halálos ítélet kimondásához sosem volt akadály.

Sárosi nem is lepődött meg, amikor kiderült hogy a papírok -így a pénztárca, és a pénz is- azé a nőé volt, aki a busz alá esett. Akkor már igen, amikor a rendőr közölte, hogy ezért rablógyilkossággal fogják vádolni, és a börtönben végzi az életét.

Aztán ment minden a maga ilyenkor megszokott módján. Kihallgatták, lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőle, aztán megbilincselték, és két széna, meg trágyaszagú rendőr átkísérte a városi börtönbe. Azok egész úton beszélgettek, Sárosi akaratlanul is hallgatta..

Kiderült, hogy a városhoz közel eső faluból járnak be dolgozni, ahol sertést, és marhákat nevelnek háztájiban. A rendőri fizetésük csak mellékes, ráadásul nem is kell érte megszakadniuk. A szénahordást, meg a napi ganézást különben is jól kipihenhetik a járőrkocsiban, sőt még jó magyar forintokat is kapnak érte. Ki mondta hogy nem a rendőröké az egész világ!? Legalábbis Magyarország már biztosan az övék.

A börtönépület éppen olyan volt, mint a hajléktalanszálló. A bejárat elektromos ajtóval volt lezárva, és mindenütt rácsok voltak. Utóbbiak itt azért voltak felszerelve, hogy lehetőleg senki ne mehessen ki, míg a hajléktalanszállón azért, hogy senki ne mehessen be, vagy egyszerűen csak azért, hogy a lakók szokják a majdani környezetüket, ahová szinte elkerülhetetlenül vezet a sorsuk.

Sárosit belökték egy kétszer háromméteres, emeletes ágyakkal telezsúfolt cellába, ahol ő lett a hatodik fogoly. A helyiségben minden fal fehérre volt meszelve, a parányi istállóablakot három sorban beépített rács, belsőfelén egy drótháló is védte úgy, hogy az aprócska szárnyait ki sem lehetett nyitni, mint a rendes ablakoknál ez megszokott.

Elviselhetetlen bélgáz, és lábszag terjengett, a sarokban a fedél nélküli wc csészéből áradt a csatornaszag. És volt még valami kellemetlen illat, ami bántotta Sárosi orrát, de nem tudta hogy honnan jöhet, és minek a szaga az.

Sárosi nagy nehezen felkecmergett az egyik ágy üresen álló második emeletére, közben a többi, nála legalább húsz évvel fiatalabb fogoly hangosan röhögött. Hiába, nem volt már fiatal, és a mozgása sem volt soha kellőképpen ügyes.

Nem sokára szóba álltak vele a cellatársak is, meghallgatott néhány történetet. Betörések, rablások, lopások, általában ezek a bűnök voltak a fiatal férfiak számláján. Sárosi mély tiszteletet ébresztett bennük, amikor megmondta nekik, hogy nem holmi piti betöréssel, vagy lopással, hanem rablógyilkossággal vádolják. Lopni is nagy bátorság kell, de pénzért embert ölni? Az ám a balhé! Azt csak kevesen merik "bevállalni".

Aztán teltek a napok, hónapok. A cellatársai közben néha összeverekedtek mint az állatok, olyan, akkor és ott rém fontosnak látszó dolgokért, mint cigaretta, élelem, takaró, ruha, író, vagy tisztasági szerek, vagy bármi más, amire a szabadon élő emberek ügyet se vetnek.

A börtön egyhangú rendje olyanná tette a hétköznapokat, mintha nem is élnének a foglyok. Korán reggel ajtócsapkodással kezdődött a nap, ilyenkor élelmet, gyógyszereket osztogattak az unott arcú foglárok egy-két megbízhatónak számító rab segítségével. Egyeseknek ez az időszak volt a szabadulás órája, mások épp ekkor érkeztek, hogy hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó büntetésüket végrehajtsák rajtuk.

Aztán a csapkodás délig folytatódott

kellemetlenebb Sárosinak mégis az volt, hogy mozogni sem tudott a szűk helyen, állandóan feküdnie kellett. Napi egy órát sétálhatott ugyan a börtönudvaron ahova még a nap sem sütött be, de egy normális ember mozgásigényét egy ilyen rövidke andalgás nem pótolhatta. Mindezzel együtt az egészet úgy élte meg, mintha egy hajdani rabszolgahajón raboskodna, bár szerencséjére a börtön mellett nem volt tenger, ahová a beteg, vagy leromlott fizikai állapotú foglyokat az őrök kidobhatták volna. Igaz, egészséges tengeri szelek sem fújtak az arcába amikor a betonozott sétálóudvarba léphetett.

A tárgyalás napjára Sárosi annyira legyengült az örökös mozgáshiány miatt, hogy alig tudott lemászni az ágyáról, amikor az őrök szólították.

Két hatalmas termetű fegyőr megbilincselte a kezét, és pórázra kötötték mint egy kutyát, hogy úgy kísérjék a bíróságra. Közben folyton azt mondogatták, hogy nehogy szökni próbáljon, nehogy szökni próbáljon! Sárosinak bár nem volt kedve hozzá, de kinevette őket, és még akkor is nevetett rajtuk, amikor a bíró elé állították.

A bíró, -aki egy láthatóan elaggott, a híres fényes szelek nemzedékéből származó femin soviniszta nő volt,- nem vette jó néven hogy Sárosi jó ízűen nevetgél, ezért bevezetésképpen ötvenezer forint rendbírsággal sújtotta. Sárosi ettől még jobb kedvre derült, pedig csak arra gondolt, hogy vajon miből fogja a bírságot kifizetni.

Az nyilvánvaló, hogy se pénze, se munkája nincs. A bírságot tehát le kell ülnie, ami kb. kettőszáz napot jelent. A bírság végrehajtása ezért legkevesebb vagy két millió forintba kerül az államnak, pontosabban azoknak, akik az utcán leköpték, csak azért mert hajléktalan. A hülyék! Azért adóznak, hogy az állam ketrecbe zárhassa a nyomort, sőt újabb és újabb ketreceket, rendőrőrsöket, újabb bíróságokat építsen, hogy egyre több nyomorultat tehessenek rácsok mögé. Ha ez így folytatódik, csak rendőrség, bíróság, meg börtön lesz az egész ország. Aztán már senki sem fogja tudni, hogy kit mikor miért ítéltek el, kit miért, és ki tart fogva, a politikusok meg siránkoznak majd a horribilis költségeken. Persze rendnek azért kell lenni, kerül amibe kerül!

Ettől a gondolattól, mint valami agyament tévékomédián, még hangosabban kezdett el röhögni. Az egyik őr erre szigorúan megrángatta a pórázát, mint a rendőrkutyáét, amelyik rakoncátlankodik.

Ezt Sárosi már olyan mulatságosnak vélte, hogy a könnyei is folyni kezdtek a röhögéstől. Ránézett az elképedt fegyőrre, és egyet az arcába vakkantott. A fegyőr megint megrántotta pórázt, mire Sárosi újra vakkantott egyet, aztán jóízűen tovább röhögött.

A bírónő felugrott, és sátáni hangon ordítva követelte hogy hagyja már abba, vagy kivezetteti a teremből. Ezt már végképp nem tudta röhögés nélkül elviselni. Ugyan mit tehetnek még vele?

Kidobják a bíróságról? Eltanácsolják a börtönből, és mehet vissza az utcára? Ugyan mivel tolhatnának ki még vele? Kitiltják majd az ország, és az egész világ összes hajléktalanszállásáról?

Ettől a gondolattól már előtörtek belőle azok a réges-rég elfojtott nevetések is, amiket gyerekkora óta kénytelen volt magába fojtani. Agyában egymás után elevenedtek meg a mulatságosabbnál mulatságosabb emlékek, és ettől egyetlen folyamban áradt belőle közel ötven év minden eltitkolt kacaja. Kacagott, és kacagott. Pokoli élete minden egyes napját újraélte közben, csak más szemszögből szemlélte a vele történteket.

Még a felesége hűtlensége sem volt szörnyű a brutális röhögéstől zengő emlékképek között, inkább mulatságos, ahogy a pasikat vadászta. Sárosi rájött, hogy az élet, amit eddig olyan véresen komolyan vett, csak egy nagy paródiája a valóságnak. Csak nevetni szabad rajta, és tapsolni, ha jó a rendezés.

Közben az arca ördögi vonásokba torzult, és patakokban tört elő a szeméből a könny. A röhögés görcsbe húzta és rázta a testét, és összeszorította a tüdejét, amitől fuldoklott mint a partra vetett hal, de nem tudta abbahagyni sehogyan sem. A légszomj végül földre vitte. Úgy omlott össze mint egy nagy darab rongy. Saját magába roskadt a padlón.

Akkor a bíró bölcsen orvost hívatott a vergődő Sárosinak, és tárgyalási szünetet rendelt el.

Az őrök miközben felcibálták a padlóról mondogatták neki, hogy legalább a bírót tisztelhetné, talán kevesebbet is kaphatna, ha jól viselné magát, de már nem érdekelte. Már semmi sem fájt neki, és magányos sem volt, mert egyszerűen kiröhögte magából a félelmet, ami öröktől fogva az emberek felé húzta, és szerelmi, vagy baráti érzésekre késztette mások iránt.

Engedelmesen tűrte, hogy a börtönorvosnak beöltöztetett hentes egy adagnyi nyugtatót fecskendezzen belé. Kicsit felszisszent amikor megszúrta, de akkor sem hagyta abba a nevetést. Aztán néhány perc múlva megszédült, és méltósággal a földre esett. Ismét.

Senki nem kapott utána, csak körbeállták a jóemberek. Az egyik őre, némi gondolkodás után ráhelyezte a negyvenhatos talpát a mellére, és enyhén ráállt. A börtönorvos irányította, hogy kicsit arrébb tegye a lábát, nehogy ő is elessen, mert hogy is nézne ki egy fegyőr a bűnöző mellett, a földön hemperegve.

Így telt el vagy két perc, de Sárosi nem hagyta abba a nevetést. Behunyt, könnyes szemmel rázta tovább a néma röhögés, és már semmi nem érdekelte, csak az hogy életében először baromi, de baromi jól érzi magát.

Sőt, ha a körötte állókra is gondolt, az a megnyugtatóan boldogító érzése támadt, hogy ez egyszer végre nem ő a legtehetségtelenebb és leghülyébb minden jelenlevő közül.

Aztán váratlanul a fülében nagy forróságot érzett, és az egész teste súlytalanná vált, mintha lebegne. Mintha nem is a bíróság folyosójának hideg kövén feküdne, hanem úszna valami kellemesen langyos folyadékban. Ki akarta nyitni a szemét, de az ólomból volt, nem bírta.

Érezte, ahogy a valahogy előkerült börtönorvos kigombolja a viseltes ingét, és a mellére teszi a hideg sztetoszkópot. Aztán még azt is érezte, amint az egyik őr sietve leveszi róla a bilincset, persze csak az egyik kezéről, hogy nehogy megszökjön. Sárosi közben szólni akart az orvosnak hogy ne aggódjon, nincs semmi baja, de valamiért nem tudott megmukkanni sem. Nem mintha aggódott volna az orvosnak beöltözött, de inkább mészárosnak látszó fickó, de ne macerálja őt ha nem muszáj.

Nem is próbálkozott többet, mert az orrát elöntötte az az azonosíthatatlan szag, amit a börtönben akkor érzett először, amikor a cellába lépett. Nem is szag volt, hanem enyhe bűz, ami mindenütt ott volt ahol csak megfordult, ami áradt az öreg falakból, az emberekből, a hideg betonpadlóból, és szinte dőlt az egész, szocreál forma intézményből. És most megtudta, és megértette hogy miféle különleges illat ez.

Az emberi testből távozó lélek kipárolgó szaga volt az, a némi tehetetlenséggel, és kétségbeeséssel jól összerázott paranormális vegyi koktél szaga.

Éppen az az elviselhetetlen állati bűz volt ez emberi kiadásban, mint amitől a vágóhídon összeterelt marhák kétségbeesetten ordítani kezdenek, mielőtt a tiló elé terelik őket.

Ember és állat ebből az illatból értik meg az előttük járóktól a hozzájuk, az átmenetileg még életben maradottakhoz szóló utolsó, feromonokba zárt üzenetet: Igen srácok, jól tudtuk! Minden út összefut, minden sors ugyanabban a pillanatban végződik! Itt száll el a lelkünk, ami minél sötétebb, annál mocskosabb, és büdösebb. De se baj! Állítólag megtisztulunk.

Hihetetlenül félünk, és egymás tekintetéből próbálunk bátorságot meríteni. Most is a gyengébbet, a rosszabbat keressük magunk között, de ebben a pillanatban minden élőlény egyforma, amiért teljesen érdektelen hogy hogyan élt ezelőtt.

Érezd az élet illatát testvér! Érezd a hajdanvolt sejtjeink, az egykor olyan szép vörös vérünk, a végső pillanatban megtisztult lelkünk szagát, és reménykedj, hogy Te is gyorsan túl leszel ezeken a pillanatokon. Mi segítünk neked ha tudunk.

Igen! Ez az, már értem. Ez a halál szaga. - gondolta, és hogy végleg megnyugodjon, szeretett volna egy mélyet lélegezni, de egy óriási börtönőrláb összepréselte a tüdejét.

Sárosi persze nem akart meghalni. Nem érzett bár semmilyen félelmet, de esze ágában sem volt meghalni.

Hirtelen fontos dolgok jutottak az eszébe, amit még el kell intéznie, és addig természetesen nincs meghalni sem ideje. Börtönben csücsülni meg végképp nincs ideje, hiszen talán még másfél évtizedet ha élhet. Istenem-gondolta- elég idő ez nekem hogy mindent helyrehozhassak?

Megint próbált szólni, de most az őröknek, hogy vigyék vissza a bíróság elé és beszéljék meg ezt a dolgot. Hiszen ő csak szaladt, de ezzel nem ártott senkinek.

Csak megpróbált elfutni, mert bárki elrohant volna ha fázik és éhezik, és nincs reális lehetősége arra, hogy a jóról és a rosszról filozofikus véleményt alkosson, moralizáljon egy kicsit, hogy aztán becsületes megtalálója legyen bármiféle olyan értéknek, ami ha akár csak egy napra is, de kihúzhatja a reménytelenül nyomorúságos helyzetéből.

Igen! Az a bűne, hogy csak rohant a zsákmányával mint a vad, ami egy hete nem evett, de még élni szeretett volna legalább még egy tavaszt. Még egy hónapot, vagy csak egyetlen napot.

Igen, ezt meg fogja mondani a bírónőnek, hogy akkor ítélje el, ha látott már olyan kiéhezett sakált, ami a váratlanul szerzett táplálékát kiköpi, és otthagyja tovább rohadni, hogy más zabálja meg. Hogy más maradjon életben, akit nem is ismer. Ilyen ostoba élőlény nincs is.

Reménykedve várta hogy felrángatják a földről, és kap egy pohár vizet. Ám nem akarta felrángatni senki, ezért úgy döntött inkább kér valami ihatót. De nem tudott megszólalni, és később, amikor meglátta azt a fényes és barátságos valamit, már nem is akart.

Később Sárosi röhögve hallgatta végig ahogy a bírónő az elé tárt meggyőző bizonyítékok alapján, különösképpen a vádlott züllött, munkakerülő, alkoholista előéletére, és primitív személyiségére való tekintettel poszthumus bűnösnek ítélte Őt, Dr.Makradám Béláné vállalkozó előre megfontolt szándékkal, aljas indokból, és brutális kegyetlenséggel végrehajtott meggyilkolásában. Az üres tárgyalóteremben megtartott nyilvános tárgyaláson ezért életfogytig tartó magyar börtönt szabott ki neki. Senki sem tapsolt.

Enyhítő körülményt a magyar jog szerint Sárosi bűnére nem talált, az indoklásában kiemelte elsődlegesen a nők, aztán a gyerekek, az idősek, végül a magántulajdon védelmének mindenek felett álló társadalmi érdekét, amihez képest a magyar férfiak élete szóra sem érdemes….

Aztán mikor a bírónő befejezte az ítélet ismertetését és fáradtan elkezdte összerakni az iratait, egészen emberi hangon odaszólt a szintén készülődő kirendelt ügyvédnek, akin kívül nem volt senki más a tárgyalóteremben.

-Rossz bőrben vagy kisfiam! Apád is beteg, gyertek fel ma délután, a kedvencedet főzöm vacsorára, a gyerekek is azt szeretik. Húsvétig már úgysem jön össze a család.

Az ügyvéd fölállt, odament a bírónőhöz, arcon csókolta, és csak annyit mondott neki, hogy: szia anyu!

Sárosi undorral köpött egyet, aztán őszinte barátsággal átkarolta Dr.Makradám Bélánét, született Weisselmann Mártát, és ráérősen ellebegett vele.

Ungarn, 20. Fenruar 2008.